Horváth Anna Gréta: A nagyotmondó kisbéka és a titok

Egyszer volt, hol nem volt, az átlátszó vizű tó partján leveli békák tanácskoztak.

Kurutty a nagyotmondó kisbéka arról hencegett, hogy az átlátszó vizű tó fenekén lapul egy drágakő, ami az ő ükapjáé volt. Ez a kő természetfeletti erővel rendelkezik a békák számára. Ennek hallatára az összes béke – Kurutty kivételével – belevetette magát a vízbe.

Kurutty nem számított erre és eliszkolt az erdőbe. A mérgelődő társak kutatták, hol lehet füllentő kis társuk, ugyanis a drágakőnek híre hamva sem volt. Kurutty egy bokor mögül leste, hogy a becsapott békák tűvé tesznek érte mindent. A szemfüles kis palkó rögtön észrevette a nagyotmondót:

- Ott a kis csaló! – kiáltotta.

A békasereg ugrásnak eredt. Pár perc múlva Brekkencsnek sikerült fülön csípni testvérét.

- Ne lódítsál édes öcsém, szégyent hozol a békanépségünkre!

- Bocsánat, csak viccnek szántam! – kesergett Kurutty.

- Jó, jó, megbocsájtjuk, de ha még egyszer előfordul, komoly büntetés vár rád.

Horváth Anna Gréta rajza

Teltek, múltak a napok és Kurutty nem füllentett. Unta már így a napokat, hogy nem lódíthat, mert jókat szórakozott azon, amikor megtréfálta békatársait.

Nem tudott sokáig uralkodni ezen a rossz szokásán és megont kitalált valamit. Fogta a ceruzáját és írni kezdte tervét:

1. Madzagot kötni egy kőre.

2. Vízbe dobni a követ.

3. Azt mondani a békáknak: „Kihorgászom azt a követ, ami az ükapámé volt.”

A kisbéka talált a tóparton egy érdekes lyukas követ. „Ez jó lesz nekem.” Gondolta magában. Ráerősítette a kőre a madzagot és behajította a vízbe. Breki a tavibolond épp arra járt.

- Mit csinálsz Kurutty? – kérdezte.

- Ó ez nagy titok, el ne áruld senkinek! Kihorgászom azt a követ, ami az ükapámé volt.

- Brehe-he, - nevetett Breki – nem is én vagyok a tavibolond, hanem te! Ezzel már felsültél egyszer, hiszen senki sem találta a követ!

A nagy hahotázásra ismét összecsődült a békasereg. Kurutty elkiáltja magát:

-Na Brekikém idesüss! Mit húzok én ki ebből a tóból?!

Horváth Anna Gréta rajza

Közben egy aranyhal is tréfás kedvében volt a tóban. Gyorsan cselekedett. Kicserélte a lyukas követ egy kékesen csillogó drágakőre. Kurutty rántott egyet a madzagon. Mikor meglátta a követ, még az ő szája is tátva maradt a csodálkozástól. A békák nem hittek a szemüknek és ünnepelni kezdték Kuruttyot. Nagy becsben tartották a kincset, titkos helyen őrizték a legbölcsebb béka szobájában, aki azt a bölcsességet mondta Kuruttynak:

- A tréfák mindig apró titkokat rejtenek, amit meg kell őrizni.

Így tett a tisztavizű tó aranyhala is a drágakő történetével örökre.