Vendégsarok - Játszom, tehát vagyok

Egy szomorkás, ködös estén hazafelé baktattam előadás után a színházból, mikor egy kedves érdeklődő megszólított: „Jó estét, művész úr, csak nem fáradt?” Mire mosolygós mentegetőzésbe kezdhettem volna, tovább folytatta: „Hiszen ön mindig játszik!” Elütöttem valami kényszeredett viccel a választ, majd utamat folytatva magamban listáztam a tánctól fájó térdeimet, a bábmozgatástól kissé meghúzódott vállamat, kezemet és a nem szakmai ártalomból, hanem egy kis megfázásból adódó torokfájásomat. De mire a végére értem, mégis mosolygott a lelkem, mert én tényleg nap mint nap játszom! Játszom – csupa nagybetűvel, és játék közben nem fáj semmim, sőt még fáradt sem vagyok! Színészként játszom a szóval, játszom a zenével, játszom a mozgással, játszom a hanggal, játszom a testemmel, az érzéseimmel, a gondolataimmal. Játszom mások és a magam örömére. Áldott állapot! Ha csak egy kicsit is odaadhatnám ezt az állapotot mindenkinek, hogy ők is érezzék ennek a gyönyörűséges voltát, boldog lennék! Így csak remélni tudom, sokan tudják, hogy miről is beszélek! Tudom, hogy nem mindenki színész, bár Shakespeare óta leírva is szerepel, hogy „Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő”, de a játék örömének lehetőségét mindenki megkapta az égtől, ha színész, ha nem. Mindenki! Ha nem élnének vele amúgy is, akkor most próbálják ki! Játsszanak egymással, mosollyal, érintéssel, öleléssel, egy vidám beszélgetéssel, játsszanak el szép gondolatokkal, tárgyakkal! Játsszanak, de mindig őszintén, a szívük mélyéből, felszabadultan és szeretve, akkor meglátják, eltűnnek – legalább egy kis időre – a hétköznapi bajok és gondok!

Remélem, nem sértek meg senki művészetet művelőt azzal, ha azt mondom, mi is mindnyájan ezt tesszük. Az igazi művészi alkotás sok-sok játékon keresztül születik meg. Az mindegy, hogy a színekkel, a formákkal, a térrel, a zenével, a tánccal, bármilyen anyaggal vagy éppen a színházi eszközökkel játszunk. Mi mindig újat próbálunk, szárnyainkat bontogatjuk, mást keresünk, egyre szebbet, nemesebbet; és ha az alkotásból származó izgatott örömön túl ezzel más embereket is szolgálunk, akkor talán megtettük a magunk művészdolgát a világban!

Hogy a játék nem mindig könnyű? Ezt nem is mondtam. Jól játszani néha nehéz! Kell hozzá tiszta akarat, tapasztalással szerzett tudás, kitartás, gyakorlás. Ha eszközeink megvannak, akkor legfőbb támaszunk a játszótársak, a közönség, az emberek tisztelete és szeretete, valamint a rendíthetetlen hit, hogy mindezt érdemes csinálnunk, ha néha többért nem is, mint egy-egy mosolyért vagy egy odafigyelő kérdésért az utcán.

Szóval játszani kell! Ezt a gyermekeknek még nem kell mondanunk, ők még tudják, hogy hogyan érdemes a világot megismerni és abban létezni; aztán felnőnek, és sokan elfelejtik – vagy elfelejtetik velük – ezt az isteni adományt, és így kevés örömmel élik mindennapjaikat, pedig az igazi  játék lehetősége mindenütt ott van, még a legkomolyabb pillanatokban is! Legyünk gyermekszívű felnőttek, és játsszunk jól és sokat!