Szerelmi dráma a forradalomban - Soha nem múló fájdalommal mesélt tragikus fiatalkori történetéről Labancz Éva

Szeretné, ha nem merülne feledésbe az 1956-ban hősi halált halt mentős katona, Scherman Elek neve, és emlékét megőrizné az utókor.

Többszöri nekifutásra tudtam csak a szívében mélyen rejtegetett történetet lejegyezni. Az elbeszélés vidám képpel indult: - 1956 tavaszán töltöttem be a tizennyolcadik évemet, ekkor végeztem el a tánciskolát és itt toboroztak a helyi tánccsoportba lányokat. Boldog voltam, sütött a nap, nagykorú lettem és táncolhattam. Mi kell még? Az én táncpartnerem egy pici, vékonyka legény volt. Udvarolni is akart, de nekem nem ő, hanem egy másik fiú tetszett. Hozzám képest magas, szőke hajú, gyönyörű fogsora elővillant, amikor nevetett. Schermann Eleknek hívták a fiatalembert. Gépkocsivezető volt és nem táncolt, de néha ő vitt minket teherautóval vidékre szerepelni. Sokat beszélgettünk, nevettünk és moziba is eljártunk. A bátyám is kedvelte, és egy vasárnapi ebéd mellett szüleimnek is bemutattam, ők is elfogadták a fiút. A honvédségnél volt mentőautó-sofőr, ezért a veszp- rémi kórházba, ha beteget hozott vagy gyógyszerért küldték, egy kis vargabűvel eljött hozzánk, hiszen közel laktunk a kórházhoz, mindössze három percre.

Enikő többszöri nekifutásra tudta csak Éva asszony szívében mélyen rejtegetett történetét lejegyezni
Fotó: Pesthy Márton

- A forradalom napjaiban minden délután a várost jártuk apánkkal, Pista és László testvéremmel. Brusznyai Árpád beszédét is végighallgattuk. Nehezen váltunk el tőle, mert szavaival nyugalmat sugárzott és jó volt őt hallgatni. Az én szememben ő egy hatalmasra nőtt Tanár Úr lett - szőtte bele a történelmet saját történetébe Éva néni.

- Eleket napokig vártuk, hiába, nem jött - folytatta a saját történetét. November harmadikán megjelent nálunk egy katonával, aki kísérte őt, de nem szólt egy szót sem. Ez számunkra nagyon furcsa volt. Elek evett, közölte, hogy nagyon siet és kísérjem ki az autóig, mert szeretne beszélni velem. Belém karolt és a fülembe súgta, hogy a laktanyát három napja már elfoglalták az oroszok, két sebesült van, de a kórházba nem hozhatta be őket. Csak kötszerek és gyógyszerek megrendelését adta le, másnap majd érte jön, és ha lehet, meglátogat. Halkan súgta, hogy nagyon szeret, és ha leszerel, három hét múlva, visszajön hozzám Veszprémbe. Már barna civil ruhája is itt van a laktanyában, mert itt, a közelemben akar dolgozni. Hosszan megcsókolt és azt súgta: - Félek - és hangjából a bizonytalanság, a jeges félelem érződött -, ha meghalnék, a kezembe virágot tégy. Hirtelen elengedett és sírt, vele sírtam én is.

- 1956. november 4-ét írtunk, hajnalodott. Tankok dübörgésére és puskalövések hangjára riadtunk fel. Félelmetes volt. A hátsó kapunál három egyetemista fiú szaladt át hozzánk, mi elrejtettük őket a pince egyik különálló helyiségébe. Dél felé a fiúk kimentek az utcára, mert a lövéseket a belváros felől hallottuk. Éppen ebédelni készültünk, amikor apám hazajött. A bátyámmal sugdolóztak, de én meghallottam, hogy miről. Azt a hírt hozta apám, hogy a kórháznál egy mentőautót kilőttek, és még hozzátette: - ...de Évának ne szólj róla! Úgy tettem, mintha nem hallottam volna. Nem ettem, anyámnak azt mondtam, átszaladok a szomszédba. Lassan mentem a kórház felé. A Rákóczi utca 1. számú ház kapujánál egy katona feküdt. Hevesebben dobogott a szívem, de megnéztem, hogy nem Elek-e az, aki ott fekszik. Egy sötét hajú, nagyon fiatal fiút láttam vérbe fagyva. Gyorsan futni kezdtem a riasztó látványtól, a félelem eluralkodott rajtam, annyira, hogy levegő után kapkodtam. Ekkor láttam meg egy autót, amelynek elejére egy fehér zászló és egy vörös kereszt volt felkötve. Odaértem a vezetőfülke mellé, ahol egy felismerhetetlenségig összeégett holttestet pillantottam meg. Ám felismertem nyitott szájából elővillanó szép fogsoráról. Szemem a kezére tévedt, amibe egy apró, halványlila színű krizantémot tett valaki. Ő volt, a szerelmem, Schermann Elek. Kivettem a kezéből a virágot és a kabátzsebembe csúsztattam, ez volt az utolsó érintés kettőnk között.

- Összeestem. Később arra eszméltem, hogy férfiak állnak körülöttem. Orvost hívtak, valami pirulát vetettek be velem, amitől éjjel-nappal aludtam néhány napig. Bátyámat és a barátnőmet kértem meg, hogy érdeklődjenek, mikor lesz a temetés. Egy darabig semmiféle információ nem jutott el hozzánk. Egyszer csak megjelent Ilonka és elmondta, amit megtudott: Eleket a Dózsavárosi temetőben fogják eltemetni holnap 12 órakor, de nem egy sírt ásnak, hanem hármat. Másnap vettünk öt szál piros szegfűt és azzal indultunk a temetésre. Amikor megérkeztünk, a teherautón három koporsó volt, amiket a katonák vittek be a temetőbe. Dél volt, szóltak a harangok. A jó Isten így akarta, legalább harangszó kísérte őket utolsó útjukra.

Ábrahám Enikő