Opera nagykövete címet kapott Kóródi Anikó veszprémi származású operaénekes

Kóródi Anikó, veszprémi születésű, itt nevelkedett , tanult művésznő pályakezdő fiatalként elszármazott tehetséges művész, operaénekes a közelmúltban vehette át Ókovács Szilvesztertől, az Operaház főigazgatójától, - a szintén szoros gyermek és ifjúkori szálakkal Veszprémhez kötődő,  úgyszintén operaénekestől - az Opera nagykövetasszonya rangos elismerést.

Ének-zenés kisdiákként Anikó is a padsorokban ül

Veszprémi látogatását több tényező is érdekeltté teszi. Anikó veszprémi származása, felmenőinek helytörténeti érdekeltségű múltja, szülőházának és udvarának több évtizedes , ősei által örökül hagyott szelleme:  a családi gyökerekben kapaszkodva ,szülei és rokonságának  művészi sokoldalúságával megáldott családi vonatkozásának köszönhetően immár nagykövetasszony szerepében látogatta meg szülővárosát.

Kóródi lányok, Csilla és Anikó  a nagymúltú család emlékét őrző Életfájánál a Gizella udvarban

– Veszprém a szívem csücske, akárhányszor hazaérkezem, mindig szívdobogással tekintek a már nem létező Kossuth utcai szülőházamra, 1986-ban a nagy múltú családi házunk elbontásával, és annak udvarának átalakításával alakították ki a mai Gizella udvart. - kezdte visszaemlékezését Anikó.  - Sajnos a drága szüleimet már nem találom otthon, testvéremmel, Csillával és családjával tudunk együtt eltölteni időt itt a városban, együtt tudunk lenni. Többször is hazautazom Veszprémbe, de a legutóbbi ideérkezésem elsősorban abból az alkalomból is adódott, hogy miután megkaptam az Opera nagykövete kinevezésemet, ezzel hivatalos keretek között is elsőnek szülővárosomban népszerűsíthetem az operaműfaját.    2013 nyarán indította el a Magyar Állami Operaház a nagyköveti programot, amiben az operaházat megszállottan szerető művészeket szeretné a zenetanítást szerető pedagógusokkal összehozni olyan emberekkel, akik tisztelik és szeretik az operát. A pályázók nemcsak operaénekesek lehettek, különböző művészeti ágak képviselői is, alkotó művészek is. Ez azért is érdekes, mert a fogadó iskolát nem terheli költség, így könnyen meg lehet oldani. Cél, hogy kulturális értelemben tágabb látókörű, operába járó fiatal nemzedék nevelődjön. Ez egy lehetőség, hogy a saját közegben kapja meg a közönség az indíttatást a nagykövetektől. Házhoz megy az opera kicsikhez, nagyokhoz egyaránt. Nemcsak iskolákba, idősek klubjába, felnőtt közösségben is ellátogatnak. Egy-egy ilyen előadás keretében a nagykövetek , művészemberek tapasztalatukból is személyes varázsukból is adhatnak a hallgatóság számára, amivel sokkal érdekesebb az előadás. Megélt tapasztalat sokkal színesebb a nebulók és a felnőttek számára is. A személyes találkozás alkalmával, sokkal könnyebben tehetnek fel kérdéseket, közelebb kerülhetnek egymás hivatásához is. Fontosnak tartom a közönség kapcsolat efajta ápolását is.

Elsőként a szülővárosomba hoztam el népszerűsíteni az operát. Mivel én Veszprémben az akkori ének-zenei általánosba jártam, aminek utódiskolája a Simonyi iskola, úgy gondoltam, elsőként itt  adom át operaénekesi tapasztalataimat. Délután már érdeklődő veszprémi közösségben, a VENŐKE vendégeként találkoztam a veszprémiekkel. Édesanyám, Elfike (Kóródi Mihályné, Dőri Elfrida-a szerk.) is a VENŐKE tagja volt, nagyon szeretett a körükben lenni, nemegyszer íróként is részt vett az egyesület munkájában.

Sok veszprémi ismerte a Dőri házat a belvárosban. Meghatározó épülete volt a Kossuth utcának, sajátos helytörténeti vonatkozása van. A veszprémi kapcsolataim közül már csak az idősebb korosztály, a 70- 80 éven felűliek emlékezhetnek a felmenőimre. A mai Gizella udvar az én őseimnek volt a lakhelye. Itt élt és tevékenykedett a Dőri család valamennyi sarja. Majd államosították a lakrészt,  nagypapa testvére , Dőri Andor házában laktunk. Amikor mi, Kóródi lányok, mint unokák születtünk, édesapánk, Kóródi Mihály, aki erdélyi származású volt, hagyományból fenyőfát ültetett a testvéremnek és nekem, az udvarba mindkettőnknek, amiből most csak a jelenleg álló faemlékezik a családunkról. Ezt a fát Életfának hívta édesapánk. Csak az egyik fa, az enyém maradt meg, a másiktól sajnos meg kellett válnunk.  Amikor elköltöztünk, és lebontották a lakhelyet, teljesen megváltozott az egykori  Döri-ház udvari része. Édesapa akkor azzal a kéréssel fordult az építőkhöz, hogy ezt a fát az 1986-os rehabilitáció során mentsék meg az utókor számára. A fenyőfa abban az időben még 2 m lehetett. Ma már égig ér....Zárt területen állt, a Kossuth utca felől egy nagykapu volt a bejárat,  az utca felől nem is  látszott...A belső kisudvarban istálló is volt lovakkal , sőt ott egy cukrászműhely is működött. Azt is tudom, hogy az udvarunkban Szakál doktor úr a kocsiját is ebben az udvarban tárolta. . A kapu egykori eredeti kerékvetői ma napig is ott őrzik a múltat.

Sok mindent átéltem a régi Veszprém átalakulásában. Többször látogattuk a még a régi Cserháton élő ismerőseinket, barátainkat, emlékszem sok mindenre, amire egy gyerek csak visszaemlékezhet. Ott volt a közelünkben a nyüzsgő Gabonapiac, ahol egy bálnát is kiállítottak. A házunkkal szemben a mai evangélikus templom melletti házsorban lakott az egyik családtagunk is. Emlékezetes a  macskaköves Kossuth utca alsó sarkán álló, a Hungária Söröző és étterem belső helyisége, ami magyaros motívumokkal, falfestményekkel a magyar történelem nagyjainak  arcképcsarnoka volt festve, szinte  minden veszprémi emlékezetében felvillanik. Iskolásként sokat jártam az egykori Elit kávéházból átszerveződőtt Jankovics Művelődési Házba, többször próbáltunk ott, vagy előadásokon vettünk részt. Veszprém a gyerekkoromban húszezres város volt. Magam a Szeglethy utcai óvodába jártam, ami a Leánygimnázium, (később a Kállai Éva Gimnázium) épületrészében volt.  Az udvarról ráláttam a gimnazista nagylányokra, én is azt akartam, hogy minél hamarabb én is ilyen felnőtt hölgy legyek...Aztán néhány év múlva már én is „felnőtt nőként" a Kállai Éva Gimnázium tanulója lettem. Minden intézmény, ahova jártam, nagyon közel volt az otthonomhoz, sőt ami igazán közel volt a szívemhez, az a Vár. A környékére is sokat sétáltunk, a vár alatti utcácskákban rokonaim, éltek, sokat jártam én is azon a részen a családommal együtt .  Általános iskolásként az ének-zenei iskolában tanultam. Akkor az iskola a  mai Rózsa utca sarkán álló épület bal szárnyában működött. Ott az első ablak a Nagy Lídia tanárnőé, igazgatónőé volt, akit nagyon tiszteltem, fantasztikus egyéniségként emlékszem rá, Kodály növendék volt. Beöthy Pista bácsihoz, és Pájer Sárikához jártam csellózni, de emlékeim szerint még a mai könyvtár egyik toronyszobájában is volt helyiség, ahova zenét tanulni jártam. A városi Zeneiskola akkor a Szeglethy utcai épületben működött, Káté István, Lantos Magda tanárok és még több zenepedagógus indított el engem. Az ének-zenei általánosban gyermekoperákat is bemutattak, mondhatni nagy hatással voltak rám ezek a szereplések, ezek az élmények az operaénekesi jövőm felé tereltek.  Egy Vass-Donászy darab a Kiskakas gyémánt fél krajcárja, majd a Tábori kukta előadásokban magam is gyermekszereplőként énekeltem. De a harmadik zenei élmény dolog, ami teljesen a pályafutásomat befolyásolta, az, hogy a debreceni Csokonai Színház operatársulat veszprémi ének-zenei általános iskolából toborzott diákokat a Biset: Carmen opera utcagyerekek kórusába, ahova engem is beválasztottak. . A címszereplő Varga Magda, a színész Cserhalmi György édesanyja volt a Carmen, aki csodálatos művésznő volt, szépen énekelt. Ekkor érintett meg a színház varázsa is igazán.

Kóródi Anikó az opera nagyköveteként  elindult turnéja első állomásán a veszprémi Simonyi Zsigmond Ének-Zenei Általános Iskolát látogatta meg
Fotó: Jákói Bernadett

A Dőri családban több tehetséges családtag, rokon is élt. Felmenőim maximális példát mutattak, mindenhonnan kaptam egy kis alkotói, művészi örökséget. Volt muzsikus, poétikus alkat, de fotográfus és festőművész is volt a felmenők között. Édesanyám kisdiákként 1942-ben Veszprémben városi szavalóverseny győztese lett, polgármesteri dicséretben is részesült, annak a bécsi mamának a lánya, aki csak tört akcentussal beszélt magyarul. Édesanyám, Döri Elfrida megőrizte egész életén át a versszeretetét, a művészetek iránti vonzalmát.  Édesapám pedig ifjú korában Erdélyben citerán  is játszott.

Az egykori Dőri család, a ház, a családtörténeti emlékezet már csak a nagyon idős veszprémiek emlékeiben élnek. De a fa, ami a Gizella udvarban több méter magason ágaskodik felfelé, ma is a család Életfája, különösen Anikóé, aki veszprémi gyökereire immár több évtizede a nagyvilág is nagyon büszke.