Nem kerülhetjük el a sorsunk - Takács Katalin veszprémi pályakezdéséről, bizalomról és az időről

A művész fontos öt esztendőt töltött a veszprémi társulatban, a városban ment először férjhez, rengeteg barátot szerzett itt, s ahogy megfogalmazta, olyan indulás volt ez számára, amely folyamatosan tart. Játszott Debrecenben, Szolnokon, a Radnóti Színházban, az Új Színházban, jelenleg a kaposvári társulat tagja. Ő egy olyan színésznő, akit mindig észre lehet venni. Nemcsak jellegzetes vörös haja, búgó hangja miatt; játékára, mondataira, szavaira érdemes figyelni. Így lett a magyar színházi világ TakiKatija.

Veszprémben emlékezetes alakításokat nyújtott a Nagytakarítás, a Majális, a Ványa bácsi és a Sirály című előadásokban. Ami viszont rémisztő emlék számára, az pont élete első színházi szerepe a Mikor jön Elricher? című nem túl acélos darab, amelyben megfogalmazása szerint megbukott.

- Félelmetesnek tűnt, hogy a mű szerint egyidősnek kellett volna lennem Demjén Gyöngyvérrel és Szoboszlay Sándorral, miközben jó pár év azért volt köztönk. A produkcióban régi barátjukat játszottam, ők házaspárt alakítottak, én pedig a szerepem szerint kiosztottam őket, hogy a ti életetek nulla, az nem ér semmit, de bezzeg az enyém... A próbán is ezt mondtam Szobi szemébe, pimaszul, ahogy a szerepet gondoltam, ő azonban magára vette ezt, elkezdett üvölteni, hogyan beszélek vele, és hazament. A rendező Pétervári István nyugtatta, hogy csak a szövegemet mondtam neki, ő azonban hajthatatlan volt. Írtam utána neki levelet, hívtam telefonon, és végül minden rendeződött köztünk és nagyon jókat játszottunk együtt - mesélte a népszerű színművésznő, aki mostanság sokszor gondol vissza arra, mi minden történt vele hosszú, gazdag pályafutása alatt. Azt mondta, érdekes a visszatekintés, nem összegzős alkat, ám néha rácsodálkozik, hogyan változott a személyisége az idők során. Ösztönös, türelmetlen, szókimondó volt fiatalon, meg akarta mutatni magát, le akarta győzni gátlásait. Ez talán a szorongó, kétkedő tulajdonságaiból is adódott. Ma már csendesebb, bölcsebb, diplomatikusabb, tudatosan él és játszik.

Takács Katalin számára Veszprém olyan indulás volt, amely azóta is folyamatosan tart
Fotó: Dömölky Dániel

Amikor azt kérdeztük tőle, melyik volt élete eddigi legjobb és legrosszabb döntése, hosszas gondolkodás után azt válaszolta: a Radnóti Színházban töltött nyolc évét semmiért nem cserélte volna el. Ott Bálint András és Valló Péter törődött vele, figyeltek rá, azóta is ez az időszak számára az iránymutató.

A leggyávább pedig szerinte akkor volt, amikor a Veszprémben töltött első évadjában nem merte otthagyni a színházat egy filmszerepért. Nagyon neves rendező hívta, nagy szerepre, hatalmas kiugrási lehetőség adatott meg számára, mégsem volt bátorsága meghozni a döntést, hogy kilép a társulatból. Ezt a mai napig bánja, bár hozzáfűzte: pontosan tudja, az ember nem kerülheti ki a sorsát.

Takács Katalin nem úgy fogalmazná meg, hogy boldog színésznő, ő egyszerűen csak elégedett a pályafutásával, s mindazzal, amit elért.

Ami viszont még ennél is fontosabb számára, hogy anya lehet. Sőt, azt vallja, hogy ez az élete értelme.

- Amikor megszületett Dani, éreztem, hogy nekem elsősorban anyának kell lennem és nem színésznőnek. Nagyon vártam őt. Igyekeztem minden időmet vele tölteni, a családot összetartani, otthont teremteni. Segíteni azt, hogy az új élet felcseperedjen.

Dani közben felnőtt, s bár ez a szakma vette körbe családilag, nem akart a színi pálya felé menni. Építésznek tanult, a szenvedélye a fotózás, így kötődik a színházi szakmához - hangsúlyozta a színművésznő, akit a szép, izgalmas nők között emlegetnek ma is a férfiak.

Nevetve mondta erre, a vörös haja miatt jobban odafigyelnek rá, de semmi különöset nem tesz a külsejéért. Ha van ideje és kedve, akkor jógázik, az mindig megnyugtatja a lelkét, és most nagyon megszerette a kerékpározást. Takács Katalint csak akkor foglalkoztatja az idő múlása, amikor eltávoznak hozzá közel álló emberek. Ilyenkor eszébe jut, mennyi minden dolga van még az életben.