Modern Taigetosz

Vajon fordított helyzetben, a doktor mit érezne? Mi, kívülállók, mit tettünk volna? Lemondani az életben gyakran szoktunk. Egy finom falatról, egy nekünk tetsző, új ruháról, egy kis délutáni szunyókálásról, netán a magunkra szánt időről.

Olykor észre sem vesszük a hétköznapi lemondásokat, nem is hinnénk, milyen sokszor hozunk ilyen döntéseket. Amikor azonban világra jön a gyermekünk, akkor megtapasztaljuk ennek a dilemmának egy másik dimenzióját. A gyámoltalan, törődésre szoruló újszülöttet tartva a kezünkben, a szülő valami egészen új érzéssel találkozik.

A születés pillanata átállít valamit az emberben. Lemondunk a finom falatról, mert több nem fér belénk, az új ruháról, mert nincs pénzünk rá, a szunyókálásról a munka miatt, a magunkra szánt időről egy barát hívására. Lemondunk. Minden különösebb nehézség és fájdalom nélkül.

Az alkalmazkodó- és tűrőképességünk erre képesnek teremtett bennünket, embereket. Azonban a kényes határt, csupán akkor érezzük meg, amikor valaki a képünkbe vágja, hogy a gyerekünk életképtelen. Akkor döbbenünk rá, hogy az, amit mi lemondásnak hittünk, akaratbeli kérdés.

Mert valójában a lemondás ott kezdődik, amikor döntenünk kell egy másik ember életéről. És villámcsapásként ér minket a felismerés, hogy vállalunk érte bármilyen fájdalmat, lelki terhet, nehézséget. De a reményről, a gyógyulás lehetőségéről, az élni akarásról, az ő boldogságáról soha.