Merész döntést hozott - Makranczi Zalán, Liliom alakítója mindig vonaton

– Hogyan tudta összeegyeztetni a veszprémi fellépést? Otthagyta a székesfehérvári színházat?

– Két előadásom van ott, de szabadúszó vagyok.

– Miért döntött így?

– Tizenöt éve vagyok a pályán, és eljött az a pillanat, amikor azt éreztem, szeretném kicsit kipróbálni magam. Így olyan munkákat tudok elvállalni, amiket én szeretnék.

– Nem volt merész lépés?

– De az volt. Amikor Székesfehérváron éreztem, hogy szabadúszó szeretnék lenni, még nem tudtam, a szabadúszáshoz lesz-e elég víz a medencében. Aztán kiderült, hogy nagyon sok feladatom lesz idén.

– Előbb döntött a szabadúszás mellett, vagy a felkéréseket kapta korábban?

– Előbb döntöttem. Minden ember életében úgy van szerintem, hogy ha hoz egy merész döntést, akkor a sors, a Jóisten, az élet – ki miben hisz – kompenzálja. Játszom az Orlai Produkciós Iroda Száll a kakukk fészkére című előadásában, évad végén egy másik darabban, megyek Dunaújvárosba, ott Király Attila rendezi a Mirandolinát. A szabadúszóknak nincs fizetésük – illetve van, csak nem havi lebontásban –, ezért, ha meg akar élni az ember, dolgozni kell.

– Veszprémbe Juhász Róza rendező hívta Liliom szerepére. Miért érdekelte a feladat?

– Ami leginkább vonz benne, hogy egy tipikusan önsorsrontó ember. Sok ilyet ismerünk. Nem lenne vele semmi baj, mert egy szimpatikus, vicces, a maga módján okos fickó, és egyszer csak elszakad nála valami, leereszkedik a vörös köd a szemére, hülyeséget hülyeségre halmoz. És akkor már nincs megállás, csak azért is csinálja. Olyan ez, mint amikor az ember elkezd egy mondatot, és tudja, hogy nem kéne befejezni, mégis kimondja. Ilyen Liliom. Utána nagyon szégyelli, elkezdi ostorozni magát, és azáltal, hogy rosszul érzi magát, másokat bánt. Ettől függetlenül mégis mindenki azt mondja róla, hogy egy kedves ember, egy csibész. Ez érdekel, hogyan lehet ezt a kettőt összehozni. A Liliom-előadásokkal eddig mindig az volt a bajom, hogy láttam egy mufurc embert, aki dúl-fúl. Miért szeret bele bárki, miért mondják azt, hogy a fél város szerelmes belé? Én szívem szerint nem lennék az. Azokat a pontokat keresgéljük, hol derülhet ki mégis, hogy ez egy kedves, szellemes, játékos ember.

– Megtalálták?

– Róza szabad kezet adott, hagyta, hogy én keresgéljek. Mondtam neki, hogy premierig minden beáll majd, addig pedig csinálom, ahogyan érzem. Az ember mindent kipróbál, hogy amikor a közönség elé kerül, ne ott jussanak új ötletek az eszébe.

– Kaposvári egyetemista fiatalokkal játszik együtt. Egymásra hangolódtak?

– Az elejétől összhang volt köztünk. Ha közös a cél, közös a gondolkodás is. Ez egy jó darab, és szeretnénk azt jól színpadra állítani. Nagyon ügyesek a fiatalok. Értelmesen beszélnek, jó velük dolgozni, nyitottak mindenre.

– A veszprémiek befogadták önt?

– Igen. Vannak, akiket ismertem korábbról, van, akivel együtt jártam színiakadémiára. Másokkal itt találkoztam.

– Hogyan oldja meg az ingázást?

– Van egy színházi jelzés, amikor valaki vendégként játszik valahol: „m. v.”. Ez azt jelenti, hogy „mint vendég”. Szerintem az én esetemben a jelentése az: „mindig vonaton”.

– Komolyan mondja? Vonattal utazik?

– Halál komolyan. Amikor vége van a próbának és este nem próbálok, vonatra vagy buszra pattanok. Előfordul, hogy Király Attila visz kocsival Pestre. Megyek a következő helyre és teszem a dolgomat.

– Felesége tolerálja ezt?

– Színésznő (Szinetár Dóra – a szerk.), ő is játszott már néhány városban, ismeri ezt az életet.

– Mikor találkoznak?

– Mindig megtaláljuk a módját. Azt beszéltük, hogy ezen a főpróbahéten lesz a leghosszabb időszak, négy-öt napig nem tudunk találkozni.

– Szinetár Miklós többször rendezett Veszprémben. Otthon négyesben beszélnek a szakmáról?

– Egyfolytában. Ez a mindennapjaink része. Mind a négyen színházban dolgozunk – elég sokat –, a vasárnapi ebédeknél óhatatlanul erre terelődik a szó.

– A szülők szakmai tanácsokat is adnak?

– Beszélgetünk. A családban nem alá-fölé rendelt viszony van. Mindenki mondja a magáét, és leszűri belőle azt, ami neki jó. Teljesen normális család vagyunk. Úgy létezünk, ahogyan a családok szoktak létezni.

– Normális, mégsem átlagos család.

– Az orvoscsalád arról beszél, mi történt a kórházban, a tanárcsalád arról, mi van az iskolával, az oktatásüggyel. Normális emberek vagyunk. Ha elfogy a krumpli, megbeszéljük, hogy elfogyott a krumpli.

– A sok színházi feladat mellett filmezik is?

– Most éppen a Kincsem filmben forgattam, négy napot. Lett volna más film is, csak a színházi munkák miatt nem tudtam elvállalni. A filmesek szeretik, ha az ember mindig ráér, és nem hozzá kell igazodni. Én pedig eléggé betábláztam ezt az évemet.

– Szívesen forgatna?

– Sajnos ez nem rajtam múlik. Nagymamám is kérdezte, miért nem vállalok több filmet. Mert nem keresnek, mamikám, mondom neki. Ha meg keresnek, pont akkor próbafolyamat van, főpróbahét, egy hetet nem tudnak elengedni. De amikor összejön, boldog vagyok, mert nagyon szeretek forgatni. Jó dolog.

– Térjünk vissza a Liliomhoz, 2015-ben mit üzen Molnár a nézőknek?

– Előszeretettel emlékezünk, könnytől párás szemmel arra, mi is volt régen. Azt szokták mondani, hogy régen minden egyszerűbb volt. Molnár pedig megmutatja, hogy tulajdonképpen az emberi kapcsolatok terén az égvilágon semmi nem változott, pont olyan bonyolult volt régen, mint ma. Talán nem véletlen, hogy Molnárnak ez a sírfelirata: „Te csak aludjál Liliom.”