Lukács Sándor a hűségről, pályáról, Darvas Ivánról és a Real Madridról

Lukács Sándor a népszerű színművész nemrég Kossuth-díjat vehetett át. Ebből az alkalomból beszélgettünk hűségről, pályatársakról és a Real Madridról.

- Az, hogy önt tarják a magyar Alain Delonnak, hízelgő?

- Rám ragadt a szinkron miatt. Az 1970-es évek végén kezdtem a hangomat kölcsönözni neki. A Fekete tulipán azért volt érdekes, mert abban két szerepet játszott, egy szelídebb forradalmárt meg a kalandozó, nőcsábász bátyját. Így önmagamat is meg kellett hangilag kettőzni. Aztán jött még több film, A vörös kör vagy épp A két férfi a városban,  abban Jean Gabin volt a partnere, őt Páger Antal szinkronizálta, nagy élményként gondolok vissza ezekre az időkre.

- Együtt öregszenek, a hölgyek szerint nagyon sármosan.

- Azért Alain erős tíz évvel előttem jár.

- De jól tartja magát...

- Talán még én sem nézek ki olyan rosszul. Félretéve a tréfát, annyi hasonlóságot lehetett felfedezni bennünk, főleg a régi-fekete fehér fotókon, hogy az arckarakterünk hasonló.

- Az ember megérdemel egy saját sorsot is. Önnek a színészet volt megírva?

- Azt hiszem, igen. A gimnáziumi magyar tanáraimnak köszönhetem az irodalom, a történelem a szeretetét. Mindig a humán tantárgyak felé tereltek. Abban az időben kezdtem el komolyabban verseket írni, szavalni. Sikereket értem el és nagyon megragadott az, hogy költészettel, kimondott szavakkal le tudom kötni az emberek figyelmét. Ez tetszett meg a szereplésben, ez vitt a színészet felé.

Tulajdoníthatom személyes sikernek vagy életműnek is ezt a díjat, de nem szeretnék még semmit lezárni - mondta Lukács Sándor Fotó: Archív

- Immár 44 évet töltött el a pályán, ennyi ideje tagja a Vígszínháznak. Soha nem unta még a játékot?

- A játék boldogságát szeretem a mai napig. A színészi munkának bizonyos részfeladatai azonban nem kellemesek. Azokban néha magamat is unom. Ilyen a szövegtanulás, s ez nálam lelkiismereti kérdés. A biztos szövegtudás fölötti állapot elérésére törekszem, mert az ember csak így tud felszabadulni a szerepben, megfejteni annak rétegeit. Keserves munka ez, csakúgy, mint az a sok görcs és bizonytalanság, míg az ember eggyé tud válni az általa megformált figurával. Bevallom őszintén, ilyenkor megszenvedek mindennel.

- Hűséges az anyaszínházához,  lassan 40 éves házas, honnan ered a ragaszkodása mindezekhez?

- Szerintem az emberek egy része rosszul közelít a hűség fogalmához. A hűséges ember nem egy kedves, hülye, naiv figura, hanem szilárd meggyőződése alakult ki arról, hogy mindez kétoldalú dolog. Akkor hű egy ember, ha másiktól is kap valamit, akár szakmailag, akár a magánéletben. Ezt nem önsanyargató, kötelező módon kell elképzelni, hanem örömként, biztonságként.

- A színészek egy része viszont azt mondja, jó egy idő után más társulathoz tartozni, új impulzusokat megélni a pályán.

- Én is ezt tartom, de nekem mázlim volt ebben. Várkonyi Zoltán, Horvai István, Marton László és most Eszenyi Enikő is izgalmas, korszakos, progresszív rendezőket hívott a Vígszínházba, s ez olyan érzést adott, mintha bejártam volna az ország összes színházát. Gondolja csak el, dolgozhattam Harag Györggyel, Ruszt Józseffel, Szikora Jánossal, Zsótér Sándorral, Babarczy Lászlóval, Szinetár Miklóssal, Jurij Ljubimovval, Sík Ferenccel és megannyi más kitűnő színházi szakemberrel. Közben pedig azért jártam vendégszerepelni is.

- Miből táplálkozik a vígszínházi-szív?

- Talán abból a polgári színházi múltból, amikor a klasszikus Nemzeti Színház mellett elkezdett a Szent István körúton létrejönni és megerősödni egy olyan társulat, amelynek tagjai pátoszmentesen, egyszerűen, közvetlenül, emberi hangon szólaltak meg a színpadon. Ez vált a jellemzőjévé az előadásoknak, amolyan védjegy most is.

- És ehhez gondolom jöttek a legendás színészek, az ikonok...

- Amikor 1972-ben a színházhoz szerződtem, olyan színészekkel találkozhattam, mint Páger Antal, Bilicsi Tivadar, Sulyok Mária, Bulla Elma, Pethes Sándor, Darvas Iván, Ruttkai Éva, Latinovits Zoltán, Somogyvári Rudolf, Benkő Gyula. Még a nevüket kimondani óriási dolog ma is. Ők is megtestesítették mindazt, amiről kérdezett.

- Félt tőlük?

- Nem, inkább hatalmas tiszteletet éreztem irántuk. Akkor még nem volt a világ így felgyorsulva, mint ma. Ilyen társaságba bekerülni hatalmas iskolának számított ezen a pályán. Engem egy év elteltével a Nők iskolája című darab után fogadtak be igazán. Ebben Halász Judit alakította Ágnest, én Horace voltam, Arnolphe-t pedig Darvas Iván játszotta. Iván röviddel ezután ajánlotta fel, hogy menjek át az öltözőjébe, a legendás 104-esbe, ad helyet nekem és öltözzek ott. Majdnem tíz évig öltözhettem vele együtt, amit óriási megtiszteltetésnek érzek még most is ennyi idő után.

- Mi volt a legjobb tanács, amit valaha kapott tőle?

- Ezt így nem lehet megmondani. Az öltözőtárs olyan a színházban, mintha egy házasságban élne valaki a másikkal. Ott beszélünk meg mindent a világról, színházról, sportról, életről. Tudjuk egymás gondjait, örömeit. Látjuk, ki milyen hangulatban van. Hálás vagyok a sorsnak, hogy Ivánnal találkozhattam. Nagy formátumú, kivételes eleganciájú, tehetségű színész volt ő, akinek lelkét, szerepmegformálásait olyan mögöttes tartalom és mély réteg jellemezte, amely a legnagyobb művészek közé emelte.

- Önről is azt írták gyakran a kritikusok, hogy szerepformálásainak mélysége, ereje, belső tartása van. Ha itt állna élete színészi dobogója, melyik három szerepét vésné rá?

- A pályafutásomban első helyre Székely János Caligula helytartója című darabját tenném, ebben Petroniust, a helytartót alakíthattam, a zsidó főpapot Őze Lajos játszotta. Harag György rendezte az előadást és 1978-ban a Gyulai Várszínházban mutattuk be. Annak olyan ereje és hatása volt Ceaușescu diktatúrájától öt percre, hogy Budapestről és más városokból jöttek kocsikkal, buszokkal nézni a darabot. Második helyre mindenképp  Tennessee Williams Orfeusz alászáll című drámáját sorolnám. A csúcson lévő Ruszt József rendezte 1979-ben a produkciót, Val Waviert formálhattam meg benne, a partnerem Ruttkai Éva volt. A dobogó harmadik fokára holtversenyben érne Schiller Don Carlos című műve, Szinetár Miklós rendezésében, abban Posa márki voltam, és egy most is látható előadás a Vígszínházban A Mester és Margarita Wolandja.

- Mivel bukott meg a pályafutása alatt?

- Nem személyes bukásként éltem meg, de játszottuk Lope de Vega Valencia bolondjai című darabját Szegedi Erikával hatalmas energiákat mozgatva és az nem tudott áttörni a közönségen. Talán a nyelvezete miatt vagy másért, de le kellett venni a kötelező bérletsorozat után.

- A színészet mellett verseket is ír, öt kötete jelent meg. Miért sugall olyan komor, pesszimista képet sok költeménye?

- Mert ez is én vagyok. Hozzám tartozó gondolatokkal együtt. Nem szeretem a világot feketében és fehérben látni csak. Az ember bonyolult lény, érdekes teremtmény. Az élet, a körülményeink döntik el, bizonyos helyzetekben melyik énünk kerekedik felül, néha még keverednek is egymással, s így semmi nem egyértelmű. A színészet segítségével megélhetek sorsokat, s ez jó terepe a költészetnek. Amúgy azért, ha körülnézünk, nem épp szívderítő ez a világ.

- Fegyelmezetten él a mai napig. A sport nevelte ilyenné?

- Biztos hatott rám. Édesapám nagy híve volt a sportnak, szerette volna a Testnevelési Főiskolára jelentkezem, de a színészet jobban vonzott. Atletizáltam, tornásztam, úsztam, teniszeztem, fociztam.

- És úgy tudom, hogy jó barátja volt Grosics Gyulának...

- Mondhatjuk így is, harminc éves ismeretség kötött hozzá. Gyulának egy butikja volt itt a Vígszínház közelében és gyakran találkoztunk az utcán. Elkezdtünk köszönni egymásnak, aztán kezet fogtunk, leálltunk beszélgetni és így alakult ki ez a kapcsolat. Nekem 13 gombfocicsapatom volt gyerekkoromba, gyűjtöttem a gombokat, azokra ragasztottam rá a Képes Sportból kivágott képeket. Grosics volt a példaképem, de nagyon szerettem Puskást, vele is találkozhattam később. Igaz, remegett kezem-lábam, amikor bemutattak neki, a feleségem rám is szólt, hogy ne izguljak már annyira, de hát mégis csak a világ legjobb focistájával ülhettem egy asztalnál.

- És megkérdezte tőlük, miért vesztettük el az 1954-es vébé-döntőt?

- Persze, talán már unták is ezeket a kérdéseket, de azért ma már sok dolog kiderül arról, amit ők is próbáltak éreztetni, sejtetni. Volt bírói nyomás, meg talán némi orvosi segítség is a németeknek. Ott valami nem stimmel, hogy egy csapatnak nyolc gólt rúgunk a csoportmeccseken, s azok ennyire feljavulnak ellenünk. Ilyen a magyar sors. Erkölcsileg azért győztesnek érezhetjük magunkat, hiszen akkor miénk volt a legjobb csapat a világon.

- Na és a Real Madrid?

- Örök szerelem, nagy drukkerük vagyok, amióta Puskás ott játszott. Az nagy csapat volt, Di Stéfano, Santamaría, Gento és a többiek. A mai napig tudom azt az összeállítást. Aztán később Figo, Zidan, Roberto Carlos, Beckham, Raúl varázsolt el. Egy kis hűtlenségi faktorom akadt csak az elmúlt évtizedekben, amikor Kocsis és Czibor a Barcelonában játszott, akkor nekik is drukkoltam párhuzamosan.

- Ha képletesen felállíthatna egy színész aranycsapatot, abban kikkel játszana együtt?

- Mindig azokkal, akikkel épp próbálok. Az ember szubjektív ideákat építhet maga köré, de azok porosodó, megvalósíthatatlan álmok maradnak csak. A játék örömét a pillanat varázsának a csapata adja mindig az életben.

- Az is hozzátartozik ehhez a varázshoz, hogy nemrég Kossuth-díjat kapott...

- Azt érzékeltem, hogy számtalan elismerés veszít az értékéből. Erre azért még felnéznek az emberek, tudnak jó szívvel gratulálni hozzá, s ez jó érzés. Tulajdoníthatom személyes sikernek, vagy akár életművemnek is ezt a díjat, miközben nem szeretnék lezárni semmit. Örömet és felelősséget jelent. Mindazt, amit ez a pálya eddig is adott számomra.

- Lassan negyven éve teniszezik, 68 esztendősen elindul még a pályán egy-egy rövidítésnél a hálóhoz?

- Már meggondolom, hogy fussak-e egy nagyot.

- És a színpadon?

- Fel sem merül. Ott mindig elérem a felém jövő labdákat.