Kultúra

2016.12.02. 18:15

Lencsevégen az erdőlakók

- Az őzek, vaddisznók, szarvasok fotózását komoly kihívásnak tartom, ugyanis nehéz őket lencsevégre kapni - mondja a Balatonalmádiban élő, 37 éves fotós, aki hozzátette: tíz évvel ezelőtt még ő is kiült a búzatábla szélére, hogy bevárja az éhes állatokat.

Mátételki András

A beetetett helyszín biztos sikerrel kecsegtet egy jó képhez, de ő ennél izgalmasabb megoldásokat választ. Az erdőket járva természetes környezetükben figyeli meg az állatok életét, amit megörökít.

- Az első emlékezetes fotót húszévesen készítettem, amikor egy szarvasbikát abban a pillanatban sikerült megörökítenem, amikor az elveszítette az agancsát - kezd a mesélésbe a négygyerekes családapa, aki a veszprémi ének-zenei általános iskolában (ma Simonyi) kötött örök barátságot a természettel: Kövesdi Zsolt földrajz-biológia szakos tanár hétvégenként túrázást szervezett a diákoknak. Kovács András mindig ott volt a csapatban.

Nem véletlenül: két nagybátyja is vadász. Míg az osztálytársai tűzoltók, űrhajósok akartak lenni, őt a vadászat érdekelte. Ezért is iratkozott be a Soproni Egyetem Erdőmérnöki Karára, ahonnan három év után átpártolt Keszthelyre, ahol agrármérnöki diplomát szerzett a Pannon Egyetem Georgikon Karán. Tíz éve egy világhírű, vetőmagot és növényvédő szert fejlesztő multinacionális cégnél dolgozik.

- Középiskolás koromtól sokszor megfordultam az eplényi erdőkben, ahol alaposan kiismertem az állatok szokásait. Már egyetemistaként egy februári napon szarvasbika- csapat vonulására lettem figyelmes. Azonnal nyúltam a fényképezőgépemért, majd térdre ereszkedtem, hogy felkészüljek, amikor az állatok átvágnak a nyiladékon. A következő pillanatban, tőlem úgy 50 méterre, ugrott át egy bika. Két másodperc alatt az akkori technikával mindösszesen egy kockát sikerült készítenem, a maival már ennyi idő alatt 15-20 képet tudtam volna.

Egy héttel később, amikor átvettem a negatívról készült 9x13-as papírképeket, nem akartam hinni a szememnek. Az a kép pont azt a ritka pillanatot mutatja, amikor az ugró bika fejéről leesik a koronája, a méretes agancsa. Mindjárt rendeltem nagyméretű képeket, amelyek átvételekor észrevettem, hogy a negatívot alaposan megkarcolta a nagyító berendezés. Ezt a felvételt csak három évvel később küldtem el a Vadász újságnak, ahol a címlapra került! Hallottam arról, hogy másnak is sikerült hasonló fotót készítenie, csak éppen az állatkertben...

A budapesti Természettudományi Múzeumban idén is megrendezték Az év természetfotósa pályázat kiállítását, ahol Kovács András képeinek is helye lett volna. Csakhogy a megyénkbeli alkotó nem küldi pályázatra a képeit, mert neki ez a műfaj nem a versenyről szól, sokkal jobban értékeli, ha időről időre részt vehet a Bakony Fotóklub kiállításain, vagy meghívják egy-egy önálló tárlat rendezésére, ahol esetenként igyekszik beoltani másokat a természet szeretetével. Kicsalogatni az erdőkbe az embe-reket, hogy megtapasztalják, mennyi érdekességet rejt ez a világ. Azt vallja: Mi inkább vendégek vagyunk a természetben, tiszteljük hát más élőlények lakhelyét.

- Ismerni kell az adott terület vadjainak mozgását, a különböző fajok szokásait, hogy észrevétlenek maradhassunk a környezetükben. Akár órákat kell várni, míg valamelyik egyed felbukkan előttünk. Általában jellemző rájuk, hogy rendkívül éles a szemük - a vaddisznót kivéve -, az emberénél sokkal jobb a hallásuk, a szaglásukról nem is beszélve. Éppen ezért igyekszem mindig szembe- szélben megközelíteni a területet, hogy legalább a szagom ne áruljon el engem. Nem véletlenül becézik a rókát ravaszdinak, ugyanis az állat mindig körbejárja a kicsinyeit rejtő kotorékot, mielőtt odamegy hozzájuk. Ha megérzi a veszélyt a levegőben, már odébb is költözteti a családját egy másik, előre elkészített kotorék valamelyikébe.

- Ez a hobbi, ami számomra már inkább hivatás, elég költséges, kezdve a drága fényképezőgéptől az akár 2,5 milliós objektíven át az álcaruháig. Ez utóbbiból se mindegy, milyet veszünk, hiszen alkalmazkodni kell a környezethez és az évszakhoz. Általában néhány növényt is magamra terítek, hogy minél észrevétlenebb maradjak. Amúgy fogyókúrának is ideális ilyen ruhákban órákat várni az állatokra a nyári hőségben... Azzal is számolni kell, hogy az állat meghallhatja a gép exponálásának hangját, ami jó eséllyel azt jelenti, hogy már fut is tovább. Fejben már tervezek egy zajvédő dobozt, amelybe majd a gépet teszem.

Kovács András a fotózás megszállottja, aki, elmondása szerint, az év 365 napjából háromszázat kint tölt hajnalban a természetben. Napkelte előtt másfél-két órával indul ki a nádas, erdős-mezős területre, ahol már egy ideje olyan fényképet szeretne készíteni, ahol a vele szembenéző vad háta mögött elmosódva látszik a kivilágított Balatonalmádi, ahol három éve él a családjával.

Tervei között szerepel egy olyan képsorozat is, amikor a róka éppen az apróságait eteti. Azzal az ötlettel is kacérkodik, hogy egy szép tájban a levegőből örökíti meg az állatok vonulását egy drón segítségével. Mint mondja, jó lenne évente új kollekcióval jelentkezni.

Mindehhez mit szól a családja, hogy a reggeli iskolába készüléskor még nincs otthon András, aki éppen valahol még vadászik ? A két nagylány, a 16 éves Dóri és a 13 esztendős Sári már önálló, de a kilencéves Mátéra még oda kell figyelni, nem beszélve a kétesztendős Liliről. Megértő a felesége is, Stefi, aki támogatja időigényes hobbiját, amiről ő is tudja, veszélyeket rejt magában. Éppen ezért a párja szokott egyeztetni a helyi vadászokkal.

És akkor arról a börzsönyi emlékről!

- Fiatalabb koromban, amikor a Börzsönyben nyaraltam, sokszor elindultam fotózni a nagybátyám kutyájával. Egyszer csak egy vaddisznókonda vonult el mellettünk úgy 30 méterre. Több se kellett a vérebnek, utánuk eredt. Hiába próbáltam hívni, nem jött vissza. Már egy jó ideje kerestem, vártam rá, amikor hirtelen felbukkant, s egyenesen felém rohant! Hajoltam volna le, hogy megpaskoljam a találkozás örömére, ám ugyanazzal a lendülettel, ahogy jött, elviharzott mellettem.

Ekkor felbukkant a bokrok közül egy több mint százkilós anyakoca. Rögtön megértettem, hogy miért is volt a kutyának olyan sietős a távozás... Reflexszerűen sarkon fordultam, s a legelső fáig futottam, amelyre felkapaszkodtam a feldühödött állat elől. A koca egy ideig dúlt-fúlt mérgében, fel-felpislantott rám, majd kettőt röffentve visszaindult a malacaihoz. Mondanom sem kell, nem dicsértem meg a kutyust, amiért rám szabadította a dühös vaddisznót.







Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!