Kepes András összecsiszolódásról, világképről, tanításról, írásról

-         Milyen érzés, mikor „a hóhért akasztják”?

– Azért ez nem az első alkalom. A Világkép már a kilencedik könyvem, és amikor tévéműsorokat készítettem, akkor is sok interjút kértek tőlem. Ugyan jobban szeretek kérdezni, mint válaszolni, de az utóbbi időben azt is megszoktam, hogy engem faggatnak.

– Mennyire őszinte?

– Amikor kisgyerek voltam, a mamám mindig azt mondta: „Ilyen kevés ésszel, édes fiam, mint amennyi nekünk van, csak becsületesek lehetünk, különben belezavarodunk a hazugságokba”.

– Komolyan gondolta?

– Valószínűleg viccből mondta, de ő is eszerint élt, és ehhez tartom magam én is. Kevésbé macerás dolog őszintének lenni. Eddig ez bevált.

–  Vállalja az érzéseit, gondolatait?

– A műsoraimban és a könyveimben is mindig vállaltam. A Világképben is elég nyíltan beszélek még az életemről is. Csak, ha az ember magáról beszél, arra kell vigyázni, hogy megtartsa az arányokat, nehogy bulvárosan kitárulkozó legyen. Én is sok nyíltságot és őszinteséget kaptam az emberektől az életem során. Ezt viszonzom.

– Ez tükröződött a televíziós műsorokban is. Ma már inkább író és tanár?

– Hét-nyolc éve nem készítek tévéműsorokat. Az írás, az elmélyülés ma már jobban érdekel. Meg jelenleg egyébként sem tudnék olyan csatornát elképzelni, ahova szívesen mennék. Ha hívnak, megpróbálom elgondolni, melyik két műsor között lenne az enyém, és olyankor rögtön elmegy a kedvem. A dékáni megbízásról két éve lemondtam, de továbbra is a Budapesti Metropolitan Egyetem professzora vagyok, tanítok és nagyon sok helyre hívnak előadásokat tartani. Mint most, Veszprémbe is.

– Milyenek a hallgatói?

– Mindig nekem vannak a legjobb tanítványaim. Én legalábbis így állok hozzájuk. Nem értek egyet azokkal, akik a mai fiatalokra panaszkodnak. Úgy gondolom, ma is ugyanannyi tehetséges fiatal van, mint korábban, legfeljebb az igény más. Ha egy társadalom a szabadon gondolkodó tehetségeket díjazza, akkor sok tehetséges és sikeres ember lesz. Ha az egy kaptafára gyártott, megfelelni vágyó emberek jutnak lehetőséghez, akkor a többség olyan lesz.

– Most politizál?

– Az ember mindig politizál, bármit mond.

– Mire van ma igény?

– A televíziós csatornákat nézve úgy látom, hogy a szakma mostanában főként a pénzről és a politikáról szól. És akik képernyőn vannak, akarva-akaratlanul ennek lesznek a szócsövei. A tehetséges, egyéni látásmódú fiatalokkal ez nagy kitolás. Az egyetemen akkor jövök zavarba, amikor a tanítványaim azt mondják, ők is olyan műsorokat szeretnének készíteni, mint én egykor. Ilyenkor kénytelen vagyok azt felelni, hogy senkinek sem tudom garantálni, hogy ezzel megél a piacon, mert lehet, erre nem lesz kereslet. Én viszont csak a saját értékrendem szerint tudok tanítani, aztán mindenkinek el kell döntenie, mit vállal ebből a munkájában és az életében.

– A telített pálya tud még fogadni fiatalokat?

– A videónak és a mozgóképnek ma fantasztikus lehetőségei vannak, ami nem feltétlenül a klasszikus televíziót jelenti. Nincs ma már olyan média, illetve internetes felület, ahol ne lenne mozgókép. És naponta születnek új műfajok. Ma egy fiatalnak sokkal több lehetősége van ebben a szakmában, mint régen, amikor csak egy televíziós csatorna volt.

– Figyelemmel kíséri az új médiát?

– Annyira, amennyire szakmailag indokolt. Televíziót nem nézek, mert már láttam belőle eleget. Ha nagy ritkán olyanról hallok, ami szakmailag érdekel, akkor abba belenézek.

–  Létezik olyan műsor, amit érdemes megnézni?

–  Mindig van egy-két értékes műsor, csak nehéz megtalálni, mert eldugott időben sugározzák őket. Amúgy a családban magyar tévét szinte egyáltalán nem nézünk. A napi politikára és a kereskedelmi műsorokra sajnálom az időt, főként az internetről tájékozódom. A feleségem, aki olasztanár és business coach, azt a szabályt hozta a gyerekeinknek, hogy csak olaszul vagy legfeljebb angolul lehet tévét nézni. Ha már mindenképpen tévét néznek, legalább tanuljanak közben nyelvet. A 12 éves lányunk folyékonyan beszél olaszul és ötéves kisfiunk is mindent megért. Mindezt kizárólag a televízióból. Színész barátaim előtt nem merném hangosan mondani, hiszen ők ebből élnek, de a magyarországi idegennyelv-tudás hiányának egyik fő oka az, hogy nagyszerű a magyar szinkron.

– És nálunk minden filmet szinkronizálnak.

– Igen. Miközben azokban az országokban magas szintű az idegennyelv-tudás, az északi országokban például, ahol eredeti nyelven játsszák a filmeket.

–  Világkép című könyvében végiggondolta mindazt, amit eddig az emberről képzelt.

– Gyerekkorom és fiatalkorom jelentős részét különböző kultúrákban éltem, a Közel-Keleten, Dél-Amerikában, az Egyesült Államokban, és utána is több tucat országban forgattam, sokat utaztam. Mindig érdekelt, hogy a gondolkodásomra, értékrendemre milyen hatással voltak a különböző kultúrák. Amikor két évvel ezelőtt egy kiadó felkért egy ilyen témájú könyvre, úgy éreztem, jó alkalom, hogy mindezt végiggondoljam. Aztán éppen elkezdtem írni a könyvet, amikor Európát sokkolta a menekültválság, alapvetően más összefüggésbe helyezve a korábbi elképzeléseimet.  Eljutottam odáig, hogy ez már egy gyökeresen másfajta világ, mint amiben akár csak két évvel ezelőtt éltünk. És bár a könyvem nem a menekültválságról szól, mindez kétségkívül aktuálissá tette.

–  Noha érinti a témát.

– Ami számomra a személyes életem része volt, az ma már valamennyiünk számára megkerülhetetlen kérdéssé vált. Hiszen egészen más az, amikor turistaként elrepülünk egy egzotikus kultúrába és más, amikor „az egzotikus kultúrák látogatnak hozzánk”. Látjuk a reakciókat, az együttérzéstől a félelemig és a gyűlöletig. És valamennyi reakció érthető. Fel tudjuk-e dolgozni mindezt? Különösen úgy, hogy a régi beidegződések és klisék szerint próbáljuk megérteni a világot, miközben az új helyzet, az új minták befolyásolják a hétköznapi életünket az emberi kapcsolatoktól az értékrendünkig és napi szokásainkig bezárólag. A hagyományos megközelítések – nyugati és keleti kultúra, civilizációk harca, jobb- és baloldal, liberalizmus és konzervativizmus stb. – ma már használhatatlan kategóriák, semmire nem adnak magyarázatot. Hiszen egyik sem azt jelenti már, mint amit évtizedekkel ezelőtt. Nincsenek a hagyományos értelemben körülhatárolható civilizációk, minden kultúra a saját válságával küzd, és a bizonytalanságát vetíti ki agresszív módon másokra. Erre a helyzetre csak nyitottsággal, a lehetőségeket és a megoldásokat tárgyilagosan elemezve érdemes reagálni, mert a másik alternatíva: a világháború, amit minden józan ember el akar kerülni.

– Azt nyilatkozta, önnek adottsága a nyitottság, elfogadás. Hogyan lehet elfogadó és nyitott az, akinek nincs lehetősége sokat utazni, kultúrákat közelről megismerni?

– Az utazás, a személyes találkozás más kultúrákkal nyilván sokat segít, de nem feltétlenül szükséges ahhoz utazni, hogy valaki nyitott legyen. Láttam olyan parasztbácsit, aki mezőn töltötte az életét, és bölcsebb volt, mélyebb és nyitottabb, mint sok világot látott ember. És fordítva: ha valaki nem elfogadó, akkor hiába utazik. A Kárpát-medence különböző kultúrák metszéspontján van. Szláv, román, német, korábban bolgár–török és még ki tudja, hányféle hatás ért bennünket a népvándorlás óta. Tanultunk belőle és megerősödtünk tőle. A vallások is jól megfértek együtt, kivéve, amikor a politikai és az egyházi propaganda, a hatalmi érdek összeugrasztotta a népeket. Ez történik a világban is. A kultúrák és a hitvilágok alapvető értékrendje, ha lekaparjuk a felszíni jelenségeket, hasonló. Sokkal több a közös a különféle kultúrákban, mint ami elválasztja őket egymástól.

–  Erre hoz példákat?

– A könyvemben sok példát hozok az egészen távoli kultúrák közti hasonlóságokra. És arra is, hogy az ember pszichikai reakciói, genetikája, agyi struktúrája, vágyai, álmai és félelmei mindenütt azonosak, függetlenül attól, hogy másfél méteres, afrikai busman pásztor vagy kétméteres svéd üzletember az illető. Miközben a kultúrák találkozása természetesen konfliktusokkal, olykor véres konfliktusokkal jár. De egy kultúrába tartozó két ember találkozása sem zökkenőmentes. Tudjuk, hogy még a párkapcsolatban is milyen nehézségekkel jár az összecsiszolódás. És akarjuk, nem akarjuk, ez a jövő. Rajtunk múlik, mit kezdünk vele: menekülünk előle vagy megoldásokat keresünk.