2017.02.17. 20:37
Itthon, az emlékek között
Még tudja kívülről nézni őket. Kész csoda, ő is rég volt fiatal. Látni rajtuk: elfogy az erejük. Nem tudnak már várni a fényre, talán nem is hisznek benne. Öregek.
Kiüresedtek volna? Nem, nem hiszi. Az ő drága öregei is annyi mindent tudtak mesélni, mégis valószínű, sok-sok értéket, netán titkot vittek el magukkal. Szinte fáj belegondolni, utódaik mennyivel gazdagabbak lehetnének velük. Időskorukban sokan magukra maradnak, pedig jobbára vannak gyerekeik, de vagy messze élnek tőlük és ritkán találkozhatnak, vagy tapintatosak és nem akarnak a terhükre lenni. Ki tehet róla, hogy pont én maradtam itt? - kesereg olykor a párját vesztett özvegy. Jó így nekem, itthon, az emlékek között - válaszol a kérdésre, nem költözne-e lányához, fiához. Valameddig tényleg jó lehet.
Az idő azonban könyörtelen, és térdre kényszeríti a nemrég erővel bíró magányos embert. A temetőbe is egyre ritkábban bír kijárni, bántja, gondozatlanok a sírok, pedig azelőtt... Néha beszél magában. Olyankor nem érzi annyira erősen a magányt. Aztán meg-megunja szólongatni a falakat, némán bámulnak vissza rá, ha kérdez. Van, hogy csak áll, tétován. Mit is akart? Szállni! Szállni, repülni lenne jó, mosolyodik el. Repülni, mint fiatalon a táncban, ölelő karok közt, érezni, hogy pezseg a vére, tüzel az arca, és látni, milyen a boldogság, ha jelen van. Vágyakozás...
Telt vágyak voltak azok, nem ilyen soványak, mint a mostaniak, amelyeket csúfondárosan lehet ezzel a szóval illetni. Vágyik levegőzni, elindul hát egy kis sétára, legalább itt, a házak között a járdán. Csak találkozik valakivel, aki nem rohan el mellette, és talán még beszélget is vele. A többség azonban siet. Egy pórázon vezetett kutya a lábához dörzsöli az orrát, mintha ismerné, de a gazdi féltékenyen továbbrángatja. Nemrég az ő legkedvesebb unokája is az ebeire hivatkozott: bajos őket a kocsiban utaztatni, otthon hagyni sincs szívük, ezért nem látogatják meg gyakrabban a barátjával.
Gyakrabban? Azt a fiatalembert ő még nem is látta. Hirtelen elszorult a torka. Nem is emlékszik, volt-e még szava, vagy csak némán letette a telefont. Elnyelte, amit gondolt: Úgy látszik, a kutyát szeretni könnyebb.
Tungli M. Klára, középiskolai tanár
