Filmbe zárt vallomások - Mészáros Márta új alkotásáról, a régi idők mozijáról öt csapó között

A magyar filmrendező-legenda korát meghazudtoló módon, nagy energiákkal dolgozik most is. Azt mondta, nem érez fáradtságot, ha forgathat, akkor nem foglalkoztatja az idő. Nagyon érdekli az a történet, amelyet szeretne megmutatni most az embereknek. Erről is beszélgettünk a forgatás ebédszünetében.

Engem mindig érdekeltek azok a történetek, melyeket a politika és a háború hozott létre – mondta Mészáros Márta, a magyar filmművészet legendás rendezője 
Fotó: Balogh Ákos

(Csapó 1. Miért is forgat most filmet a háború eddig kevésbé ismert oldaláról?) 

–   Az elmúlt években dokumentumfilmeket forgattam, és Láthatatlan generáció címmel készült egy olyan, amely a háború eltitkolt gyermekeiről szólt. Ebben tíz sorsot mutatunk meg. A nagy világégés után egy ideig Ausztriát négyfelé osztották. Szovjet, amerikai, angol és francia fennhatóság alatt is állt az ország. Ebben az időszakban sok erőszak történt nőkkel, szövődtek szerelmek is, és mindezekből születtek gyerekek. Közülük sokat a helyi társadalom és a családok is kivetettek magukból. Mindig tabu volt ez a téma. A szerencsésebb nők, akiknek megengedték, azok házasodhattak, néhányan elmehettek Amerikába vagy Angliába kedvesükkel, de a többségnek maradt a megalázottság és a titkolózás. A szovjet katonáknak tilos volt osztrák nőkkel kapcsolatba lépni, akikről ez kiderült, azokat elvitték a Gulágra. Előfordult, hogy a nőket különböző indokokkal, például kémkedés vádjával Szibériába szállították és kivégezték, Barbara Stelz-Marx fiatal szociológus-történész írt egy nagy könyvet arról, hogy Ausztriában 1945 és 1955 között legalább 30 ezer úgynevezett "katonagyerek" születhetett. A térség más országait nézve viszont ez a szám több százezerre tehető. Ezeket a csöppségeket gyakran idegen emberek, születésüktől távoli országokban nevelték fel, titokban tartva fogantatásuk körülményeit, apjuk és anyjuk személyét. Engem mindig érdekeltek azok a történetek, melyeket a politika és a háború hozott létre. Mit tettek akkor az egyszerű emberekkel, milyen tragikus sorsokat eredményeztek a borzalmak. Magyarországon sincs ez a téma feldolgozva, feltárva. Most mi Pataki Évával és Jancsó Zoltánnal egy szerelmi történet köré építve írtunk ehhez a témához kapcsolódva egy forgatókönyvet, amely kicsit krimi is, de ugyanúgy, mint eddigi filmjeimben, a női sorsokat helyezi a középpontba.
Mészáros Márta szereti a színészeit, alkotótársait, ha lehet, állandó csapattal dolgozik, bár ez a mai világban már nem könnyű. Ahogy megfogalmazta: régen a Mafilm keretében aránylag működött ez, ma sok különböző produkciós iroda gyártja a filmeket más-más feltételek között. Neki azonban eddig mindig sikerült azokkal forgatnia, akikkel szeretett volna. Határok nélkül. Most is igazi nemzetközi stáb dolgozik vele. 

(Csapó 2. Mivel lenne elégedett a bemutató után?) 

– Törőcsik Mari olyan zseniálisan játszotta a 80 éves anyát, aki felfedi évtizedes titkát, hogy az kultúrtörténeti jelentőségű, és Oscar-díjat érdemelne! Úgyhogy, ha semmi nem történik a filmmel, én már most is elégedett lehetek. Neki írtuk ezt a szerepet. Szerénytelenség nélkül mondom, bármilyen is egy filmem fogadtatása, az bennem sem örömünnepet, sem nagy elkeseredettséget nem okozott soha. Nekem a stáb, a csapat hiányzik majd, amikor ez a család összejött és dolgozni kezdtünk. Elég régóta filmezek, negyven éve forgatok, s ha jó a történet, sok tehetséges ember vesz körül, akkor az a legnagyobb ajándék számomra. Szinte minden díjat megkaptam, megnyertem sok fesztivált külföldön is, és az ad örömet, hogy az emberek nemcsak itthon, hanem Kelet-Európában, a világ több táján mindig kíváncsiak voltak arra, miként él egy magyar család, egy nő. Milyen érzelmi világot képvisel egy magyar asszony vagy lány, mit gondolunk a szabadság fogalmáról. Nem nézem vissza a régi mozijaimat. Egyszer ültem be Indiában egy fesztiválon valamelyik filmemre, 2000-en voltak a nézőtéren, abból szerintem 1500-an nem is tudták, hol van Magyarország, és mégis feszülten figyelték a jeleneteket. Az nagyon megható volt. 

A filmrendezőnő az elmúlt években nem rejtette véka alá véleményét a magyar filmfinanszírozásban, szemléletben tapasztalható, szerinte elfogadhatatlan állapotok miatt. Andrew Vajnát sem kímélte kritikájával, aminek az volt a lényege, hogy kevés fiatal rendező kap lehetőséget az új generációból, és egyoldalú a műfajbeli támogatási rendszer.

Nem tartom jónak azt a zártságot, amely körbevesz bennünket a hétköznapokon, amelyben élnünk kell

(Csapó 3. A szerzői film, művészfilm vagy a közönségfilm hordozza a szakma jövőjét?) 

– Tisztelem Andrew Vajnát abból a szempontból, hogy erős egyéniség, megcsinálta a karrierjét a világban, bizniszember, neki erre jár az agya, de a szemléletével nem értek egyet. Ahhoz meg már öreg vagyok, hogy ebben változzak. Az elmúlt tíz évben tapasztalható strukturális harcok közepette úgy nyúltak bele a magyar filmgyártásba, hogy közben eltűnt egy tehetséges generáció. Maradtunk mi, öregek, és a többiekből kevesen tudtak talpon maradni. Talán Hajdu Szabolcs, Mundruczó Kornél, Pálfi György kivétel ebben. Számomra nincsenek kategóriák ebben a műfajban. Van a film és a filmipar. Olyan ez, mint az irodalom. Kiadják a kis ponyvákat, krimiket, amelyeket egy este az ágyban vagy a vonaton kiolvas az ember, s van Thomas Mann, Tolsztoj, Krúdy Gyula. A magyar kritikusok ironikusan szeretik művészfilmnek vagy szerzői filmnek nevezni azt, ha egy alkotás valamiről szól. Többet mond el, mint az, hogy Józsika szereti Katikát, de összevesznek, mert a társa beleszeretett Arankába, szült neki egy gyereket és ezért Katika boldogtalan. Ilyen történetekkel tele vannak a bulvármagazinok. A filmiparhoz sok pénz és nagy közönség kell. Magyarország egy pici ország, sajátos nyelvvel, nekünk a mi történeteinket kellene a moziban hatásosan elmesélni. Úgy, hogy azok rólunk szóljanak, a mi életünkre, kérdéseinkre adjanak válaszokat. 

Mészáros Mártának 1982-ben született meg a pályáján új fejezetet nyitó, önéletrajzi ihletésű Napló-sorozat első része, a Napló gyermekeimnek, 1987-ben követte a Napló szerelmeimnek, 1990-ben a Napló apámnak, anyámnak, 1999-ben pedig a Kisvilma – Az utolsó napló. Filmjeit – és rendezőkollégái alkotásait – milliók nézték.

(Csapó 4. Mi volt a régi idők magyar mozijának a titka?) 

– A magyar film az 1970-es, 80-as, 90-es években azért volt jó, mert tehetséges rendezők és forgatókönyvírók kerültek a szakmába. A társadalmi, politikai változások közben a világ érdeklődése Kelet-Európa felé fordult. A magyar film pedig a magyar valóságról szólt akkor, azt közvetítette, milyenek is vagyunk. Meg kell csak nézni Jancsó Miklós Szegénylegények című alkotását. Többen bonyolult filmnek tartják, ami kicsit igaz, mert két világot mutat be. Látszik benne a magyar sors, a betyárok, a táncosok, a szép nők. Ott a krimirész, az emberek a sánc mögött keresik az árulókat, ott teremnek a hősök és a végén éneklik a Kossuth-nótát. A világot ez érdekelte, hogy mit mondunk a történelmünkről, magunkról, a szabadságról. Nem azért említettem most Jancsót, mert a férjem volt, hanem azért, amit képviselt a filmjeivel. Nagy megrázkódtatás volt, amikor elment közülünk. A mai napig nehezen beszélek erről. Nekem nem csak társam, hanem a barátom, mesterem volt. Nem elemeztük, hasonlítottuk össze egymás filmjeit, de a gondolkodásmódunkban hasonlítottunk. 

Mészáros Márta öt nyelven beszél és így tájékozódik. Kíváncsi ember, szereti tudni, mi miért történik a világban, rájönni, mi mozgatja az emberi cselekedeteket. És persze azt is, mi zajlik ilyenkor a női lélekben. Ebből születnek a filmjei is.

(Csapó 5. Mi hajtja még előre?) 

– Ilyen a természetem. Ha filmről van szó, mindig elindul bennem valami. Nyolc unokám van, hozzájuk is kellett energia. Ha forgatunk, akkor semmit nem érzek az időből. Nem bánom, hogy leírja – soha nem féltem én senkitől –, eléggé aggódom ezért az országért. Nem tartom jónak azt a zártságot, amely körbevesz bennünket a hétköznapokon, amelyben élnünk kell. Sok értékes, érdekes, tehetséges ember lakik, dolgozik itt, akik megérdemelnék, hogy jobban keressenek, sokkal biztonságosabbak legyenek a hétköznapjaik és nyitottabban gondolkozzanak. Nekem húsz évig lengyel párom volt, sokat éltem a hozzánk közeli országban, s bár azt mondják lengyel–magyar két jó barát, azért mégsem hasonlít a két nép egymásra. Ők egy iszonyatosan harcos nép, hangosan beszélnek, hangosan imádkoznak, elementáris erő van bennük. Mi is gyakran azt hisszük magunkról, hogy ilyenek vagyunk, pedig inkább jól elvagyunk magunkban. Azért is szeretem a most készülő filmünket, mert egy örök történetet mutat meg arról, hogy háborúk mindig voltak, megalázottak, szegények, menekülők mindig lesznek. És ez a háború nem ért még véget. Na, látja, ez is hajt még előre!