A népzenét ki kell díszíteni

Édesapám kezdett el foglalkozni velem a harmonikájával, de amikor már ment volna egy kicsit, jött a háború. Édesapámat elvitték katonának, mi meg itthon maradtunk - mesél a hetven esztendővel ezelőtti zenészi indulásáról. - A front elől édesanyámmal meg a két húgommal elmenekültünk a Csatári-dombra. A harmonikát a nagy kapkodásban itthon felejtettük. Persze, mire visszajöttünk, az oroszok már elvitték.

Néhány évvel később, az első keresetéből vett egy használt hangszert, amikor a nyolcadik után a Bakony Művekben dolgozott segédmunkásként, mert elsőre nem vették fel esztergályostanulónak.

- Ezt még nem magamnak vettem, hanem édesapámnak, mert annyira hiányzott neki a zenélés. Igaz, egy darabig hiába volt meg a harmonika, főleg a szekrény tetején porosodott, mert a svábok üldözése, kitelepítése idején esetleg csak otthon, családi körben lehetett rajta játszani.

Később, amikor békésebbé váltak a viszonyok, barátaival alakított egy zenekart. János bácsi klarinéttal és hawaii gitárral erősítette a bandát.

- Majdnem minden szombaton vagy vasárnap este játszottunk a DISZ- vagy később a KISZ-helyiségben. Főleg ismertebb slágereket, de néha egy-egy svábdalt is becsempésztünk. Amikor már jobban ment, szinte az egész megyét jártuk az együttessel és más zenekaroknak is besegítettem.

A harmonikához a 70-es évek közepén talált vissza, amikor az akkori munkahelyével, a DUVIÉP-pel kikerült Csehszlovákiába dolgozni. Ott sikerült venni egy háromsoros modern építésű harmonikát. Még ez is az édesapjáé lett, de már János bácsi is sokszor elővette. Annyira megszerette, hogy vett magának is egyet. Később Fertőrákoson vásárolt egy használt Steyr harmonikát, amivel egyedül is eljárt zenélni. Az első, nem tánchoz szóló színpadi fellépése éppen harminc éve volt Herenden egy nemzetiségi bemutatón. Azóta sokszor játszott beugróként sváb zenekarokkal, 2001 óta pedig állandó kísérője az akkor alakult márkói nemzetiségi kórusnak. A két karnagy, Albertné Balogh Márta és Pfeiferné Takács Hajnalka sokat segít ma is a készülésében.

- Sok dalt játszunk korábbi gyűjtésekből, cserélünk kottákat más kórusokkal, de nagyon sok dal van a fejemben ma is a gyermekkori időkből. Ha eszembe jut valami, lejátszom a karvezetőnknek, aki lekottázza a kórusnak is. Én szintén ismerem a kottát, van valamennyi zeneelméleti tudásom is, de az nem megy, hogy kitesznek elém valamit, aztán lejátszom. Először a szintetizátorral szoktam lassan megtanulni kottából a korábban nem ismert dalokat. Van, mikor egy fél nap is kell hozzá, aztán átteszem a harmonikára.

János bácsi több éven át kísért Városlődön két iskolás lányt, Peidl Diánát és Tokolics Vivient, akik több aranyérmet nyertek különböző versenye-ken. A két lány már középiskolás, de most kaptak együtt egy felkérést a januári országos német gálára a budapesti kongresszusi központba. Elküldték a CD-jüket, visszajelzés még nem jött. János bácsi a régi duójával, ahogy viccesen mondja, az "öreglányokkal", Schwéder Erzsébettel és Vörösháziné Rédling Máriával már szerepelt a gálán. Itthon is készül az új városlődi diákquartettjével a hagyományos városlődi német napra.

János bácsi szerint a sváb népzenében nem elég, hogy csak pontosan lejátsszák, amit lekottáztak.

- Tenni kell hozzá valamit, ki kell színezni, hozzá kell adni a magam gondolatait, érzéseit. Hogy mást ne mondjak, egy József Attila-verset se ugyanúgy mondott Major Tamás vagy Sinkovits Imre - mindegyik hozzátette azt, amit ő értett belőle. Így van ez a mi zenénkkel is. Egyszer Diána és Vivien is figyelmeztetett: János bácsi, a kottán nem így van. Igazatok van, mondtam, de a népdalt, azt díszítetni kell, mert úgy szép. Meg is értették.

Ha valaki hallani szeretné János bácsit, ma délután megteheti, fellép a márkói kórussal a Herendi Német Nemzetiségi Dalkör jubileumi rendezvényén. Mondhatnánk, együtt díszítik a sváb népzenét.

Beszélgetésünkkor János bácsitól kaptam egy kis fejmosást, mert korábban azt írtam róla, hogy tangóharmonikás, pedig ő gombos harmonikát használ, mert ez illik igazán a sváb zenéhez. Hogy a jövőben ne kövessek el ilyen hibát, röviden mesélt az ismertebb harmonikákról. Mivel nem doktori értekezésre készültem, maradjunk csak annyiban, hogy a gombos harmonikánál a sípok széles, rövid acélnyelve miatt sokkal erősebb a basszusa, mint a billentyűs harmonikáknak, és nem is annyira lusták a hangjai, mint az utóbbinak. A harmonikákat megkülönböztetjük aszerint is, hogy "két- vagy háromkórusosak", kettő vagy három síp szólal-e meg egyetlen gomb lenyomásakor. A franciák által kedvelt harmonikáknál egyszerre 4-5 síp szólal meg. Ebből egy pontosan az adott hangra van hangolva, a többi kicsit alá és fölé. A Dél-Amerikában kifejlesztett tangóharmonikának középen is van egy "szekrénye", amivel a térdre lehet támasztani, és azt mindkét kézzel húzzák.