"A marketingesek irányítják a filmpiacot" - Beszélgetés Réz Andrással

- Mindig vásári-cirkuszi látványosságként ír a filmről, a filmtörténeti kezdetek a mozgóképet valóban a varietéhez kötik. Mennyi maradt meg ebből mára?

- Nagyon sok, sőt, éppen azt látjuk, mintha a film visszatérne a gyökerekhez. A film történetét, működését akkor értjük igazán, ha látjuk, mi vezérelte a filmkészítőket, hogyan működött a piac, miért csináltak éppen olyan filmeket, amilyeneket. A filmcsinálónak nem mellékesen ismernie kellett a közönséget és a legmodernebb technológiát, mert a modern technológia vitte be a nézőt a moziba. Tudnunk kell, hogyan mutatták be a filmeket – mi volt az a közeg, amelyben megjelentek. Ma is ezeket a kérdéseket kell feltennünk. Ha megkérdeznéd a nézőket, miért ülnek be egy nagy, digitálisan megmunkált filmre, valószínűleg azt válaszolnák: mert attrakció, látványosság, mert ilyet még nem láttál. Majdnem olyan, mint a huszadik század elején a Méliès-filmek, amelyek csodákat mutattak a közönségnek.

- Már az előző század húszas évei óta sokakat megoszt a film, vajon tényleg önálló művészeti ágként kell tekinteni rá, vagy inkább csupán egy termék. Mit gondol erről?

- A kettő együtt. A filmnél nem tehető zárójelbe a technológia és a gazdasági környezet. Tudomásul kell venni, hogy egy film létrehozása csapatmunka. Már az is fontos piaci kérdés, hogyan tudsz mozgósítani egy sereg hozzáértő embert, akiknek a közreműködése nélkül nem lehet filmet csinálni.

- Ma a marketingesek irányítják ezt a piacot. Vegyes minőségű marketingesek. A legfőbb kérdésük, hogy mi lesz sikeres. Itthon például vannak olyan producerek, akik úgy gondolják, elég, ha az amerikai középiskolai bohózatok mintájára készítenek filmeket. Hiszen a magyar közönség beül az amerikai high school comedy-kre, romcomokra. A Coming out, az S. O. S. Love vagy a Hajnal Tímea eszerint építkeznek, viszont messze nem termelnek akkora sikert, mint amerikai társaik. Valószínűleg azért, mert ehhez az amerikai tinifilm-csinálók jobban értenek. És ez itt nem Amerika.

- Ez így van, de készülhet olyan film itthon, ami profitábilis lehet? Túl kicsi a piac.

- Úgy nagyjából Lengyelországnál kezdődik az a piacméret, amelyik képes a hazai nézők körében rentábilissá tenni egy filmet. A profitábilitást azonban nem csak azzal kell mérnünk, hogy nyereséges lett-e a film. Hanem például azzal is, hogy egy művészeti termék eljut-e a közönségéhez. Mert – és ezt nem lenne helyes lebecsülni – a populáris filmek értéket, morált, identitást termelnek. Tehát nem lenne bölcs, ha a sikert csak azzal mérnénk, mennyi pénz folyik be a mozikasszába. Fel kell tennünk egy csomó fontos kérdést. Hogy például a magyar köztelevízió, amely negyedszázada csak kifizetőhely, és mindent tesz, csak nem közt szolgál,  kötelességének tartja-e, hogy a közpénzből készült magyar filmeknek rendszeres megjelenési helye legyen, vagy hogy a magyar közönség milyen formában férhet hozzá azokhoz a filmekhez, amelyek ebben a kultúrában, a mi életünkről, nekünk készültek - nagyrészt a mi pénzünkből.

- Ráadásul ez egy nagyon összekoszolt rendszer Magyarországon. Mi történik akkor, amikor a filmprodukciós magánvállalkozás, közpénzzel megerősítve már nyereséget termel. Kié a nyereség? Ha bedől a cég, ki gondozza a filmjeit? Ki gondoskodik a magyar filmek hozzáférhetőségéről? Ezeket a kérdéseket a mai napig nem tisztázták. Valószínűleg azért, mert ez a kupleráj mindenkinek kedves.

- Mikor és miért szoktak le a magyar nézők a hazai filmekről?

- Az elmúlt negyedszázad során a magyar filmek közönsége iszonytatóan leapadt. Sokan vártuk, hogy 1990 után lesznek olyan rendezők, akik megcsinálják a megváltozott világ filmjeit, ehelyett mindenki beállt ’56-os filmet csinálni, mert arra adtak pénzt, és belefért a politikai propagandába. Ha föl kellene idézni azokat a filmeket, amelyek a rendszerváltás görcséről szólnak, nem sokat tudnánk mondani. Nem állítom, hogy ne lettek volna nézhető és jó filmek. A populáris filmek közül az Üvegtigris, a Valami Amerika vagy a Csak szex és más semmi szépen teljesített, és megfogalmaztak egyfajta életérzést, korba, kultúrába vetettséget. Tímár Péter Csinibabája generációs filmmé vált. De a szerzői filmesek közül Pálfi György és Hajdú Szabolcs is megfogalmazott erős gondolatokat.

- Csakhogy nálunk a hatalomipar átjárja az egész rendszert, és a filmcsináló hajlamos arra, hogy önként és dalolva lemondjon minden bátorságról, autonómiáról. Én ezt rohadtul vacak dolognak és ártalmasnak tartom. És annak sem örülök, amikor a filmesek a nézőket hibáztatják. Azt hiszem, a kortárs művészetet tisztán esztétikai szempontból vizsgálni – ostobaság. A kortárs művészet az itt és most élőket szólítja meg. Ezért örülök, amikor a tanítványaim mellbevágó mozikat csinálnak a függőségekről, vagy arról, milyen diszkriminációk, szorongások, tétovaságok közepette élünk. Örülök, mert érdekli őket az a világ, amelyben élünk.

- Hogyan látja, van jövője a nagyjátékfilmnek? Sokan megelégszenek a két-háromperces mozgóképekkel a videómegosztókon.

- A nagy filmes fantáziák és populáris mítoszok – például az Avatar vagy a képregények alapján készült mozik – működnek. A tinifilmek is. A tizenévesek körében. Sikeresek az egészestés animációs családi filmek is. A változás inkább abban van, hogy a tinifilmekből kinőtt húszas-harmincas korosztály nem egy másfajta játékfilmes világba, hanem a rövid, szezonális sorozatok világába lép be, amelyeket ráadásul online néznek. Ezek a sorozatok – például A sebész, a Drót, a Botrány, a Trónok harca – sokszor profibbak, mint az Oscar-díjas filmek, és fontos morális dilemmákat vetnek fel. De vannak olyan társadalmi csoportok is, amelyek egyre inkább kiszorulnak ebből a kultúrából. Mert nincs is a közelükben mozi, mert nincs rá pénzük, mert anyagi és kulturális leszakadásban vannak. Számukra ott van a kereskedelmi televíziózás, hiszen ezért az idejükkel, a figyelmükkel fizetnek. És válogatott valóságműsorokat kapnak cserébe. Egy sosemvolt valóságról.