Kellene még pár élet

- Imádom a kék színt, képtelen vagyok megunni – mondja Zsuzsi nevetve, türkiz sállal a nyakában, most kivételesen bicikli nélkül. Sütit és gyümölcsteát varázsol az asztalra, végigkalauzol a lakás falain rendezett tárlatán és a titkos padlásszobában berendezett gardrób ajtaját is kitárja előttem.

- Férjecskémnek időnként agyára megyek a sok ruhával – magyarázza. Amerre nézek, a szivárvány színskálájában sorakozó, vállfán lógó és gondosan összehajtott ruhák. Piros kupac, kék kupac, zöld kupac. Hiszen még otthon is megválogatja, mit mivel párosít, ha pedig kilép a házból, tanulmányt írhatna róla bármelyik stílustanácsadó. Férje, Attila homlokegyenest más természet, de jól bírja Zsuzsi hiperaktivitását. Próbál ugyan szóhoz jutni, de hamar feladja, inkább kimegy főzni a konyhába.

Zsuzsi gyerekként tíz évesen költözött szüleivel Veszprémbe.

- Vágfalvi Ottó festőművész körében tanultam. Amikor odakerülve láttam, hogy a többiek hol tartanak, elképedtem, hogy mit keresek én itt. El nem tudtam képzelni, hogy valaha is felérek erre a szintre. Nos... nyolc év kemény munkájával nagyjából felértem. Persze rengeteg gyakorlással. Tizennyolc éves koromban fotó minőségű portrékat tudtam készíteni. A főiskola végére mindent tudtam, amit egy festőnek tudnia kell. De ami nagyon fontos: mindez semmit sem jelent. Mert a művészetben – s itt bármelyiket is értsük ezalatt –, a tehetség, a tudás semmi. Csak a kitartó, pillanatig sem szűnő munka számít. A rendszeres „edzés”, a gyakorlás, a képességek állandó fejlesztése, az önmagunktól való soha el nem szállás. A művészetekben - így a festészetben is az a lényeg, hogy a megszerzett élettapasztalataiddal, az intelligenciáddal, a világról alkotott véleményeddel együtt mit tudsz tükrözni – magyarázza Zsuzsi. Pályafutása során jó pár évig történelmet és biológiát, valameddig technikát, oroszt, média ismereteket tanított. No meg negyven éven át mindemellett képzőművészetet. Máig se bánja, hiszen mindez igen nagy mértékben tágította világlátását, ismereteit. Mint mindenben, a tanításban is maximalista volt. A különböző pályázatokon tanítványai egyre több sikerrel tették ismertté a zalahalápi Csontvári iskolát, Zsuzsit pedig megyei rajz-szakfelügyelőnek kérték fel. Tíz évig járta a megyét, közben elvégzett egy művészeti-kiegészítő és egy népi kismesterség-képző szakot. Csakhogy ő tanítani szeretett, nem másokat felügyelni, úgyhogy lemondott a szakfelügyeletről. Ettől kezdve csak a tanításnak élt. Dolgozott Káptalantótiban, a tapolcai egyházi iskolában is. A rengeteg siker, amivel tanítványai megajándékozták, feledtette azt a sok-sok plusz munkát, mellyel mindezt megvalósította. A gyerekek eredményei neki is meghozták az elismeréseket: a megyében elsőként ő kaphatta meg a Fónay-ösztöndíjat, a Kiváló munkáért érdemérmet, a Zalahaláp díszpolgára kitüntetést, valamint a Pro-Talento és a Pro-Comitatu díjat.

Tihanyiné Bálint Zsuzsa: a mai valóságot nem véletlenül nem lehet igaz módon a klasszikus szépség eszközeivel tükrözni 
Fotó: Tóth B. Zsuzsa

- Mindeközben taníttattuk két gyermekünket, felépítettünk két házat, és mindig legalább két munkakörben kellett eleget tennünk. Folyamatosan rajzoltam, festettem, írtam. Visszagondolva nagyon nehéz, de még annál is sokkal izgalmasabb, változatosabb életem volt. Nem cserélném el, így kerek az egész – mondja, mintha öreg lenne. Zsuzsira pillantva az embernek annyi minden eszébe juthat – az idő múlásán kívül. Pedig mennyi élmény, mennyi munka belefért a mögötte sorakozó évekbe! Már 19 évesen kiállítása nyílt, azóta szinte évente bemutatkozott valahol. Az iskolában azért, mert elvárta magától - tőle pedig a tanítványai és a szülők.

- Ha művészeti iskolában tanítok, akkor úgy korrekt, hogy ne csak a gyerekek mérettessenek meg, hanem én is. A művészeti képzést tekintve nagy örömöm egyébként, hogy ma sok lehetőség nyílik a fiatalok számára. Ott van például a sokoldalú, Badacsonytomaji székhelyű Színvonal iskola-csoport. Kiváló annak a diáknak, aki ilyen vonatkozásban szívesen áldoz a szabadidejéből, és a szülőnek is, aki szeretné, hogy a gyermek képzettebb legyen. Imádtam azt a munkát. A cél nemcsak az volt, hogy megtanítsam őket jól rajzolni, sokkal inkább az, hogy egy olyan érzékenységet, igényességet alakítsak ki bennük, mely egy életre elég muníciót ad ahhoz, hogy értékes emberekké váljanak. Az ilyen iskolákban nem művészt kell képezni, mert az születik. Művészt nem lehet csinálni senkiből. A gyerekek amúgy is sokkal kreatívabbak, mint a felnőttek – vallja.

Ötödik éve vezeti a Tapolca városi Amatőr Képzőművész Kört. Közben már szerveződik az Ablakaink című megyei amatőr-kiállítás, amelyet négy évvel ezelőtt Zsuzsa álmodott és szervezett meg első alkalommal, akkor még Veszprémben.

- Ez év májusában harmadszor várja a tárlattal az érdeklődőket a Tapolcai Tamási Áron Művelődési Központ. Idén az alkotók egyrészt játszhatnak a különböző anyagokkal, másrészt megmutathatják, amit az emberábrázolásról tudnak – magyarázza. Zsuzsa most éppen számítógépes szövegszerkesztést tanul, hogy verseit kötetbe rendezhesse. A versekkel már lapunk olvasói is találkozhattak, korábban több megjelent a Naplóban. Persze, amikor csak teheti, fest, de mostanában inkább rajzol, vagy a különleges kollázs technika lehetőségeivel kísérletezik. Fütyülve arra, hogy ez divatos-e éppen, vagy nem. - Menő az lehet ma, aki valami megdöbbentő dolgot csinál. Ugyanis a szépség a művészetben ma sajnos nem igazán „árucikk”. Negyven éven át tanítottam arra a gyerekeket, hogy a művészet a valóság tükre. Ha így vesszük, akkor a mai valóságot nem véletlenül nem lehet igaz módon a klasszikus szépség eszközeivel tükrözni. Mert a mai valóság igencsak heterogén. A mai őrült, megzakkant világot csak őrülten, megzakkantan, változatosan, felbőszítően, elámítva, rácsodálkozva lehet csak tükrözni. Sajnos a „menő-alkotók” zöme attól menő, hogy olyan felháborító, az átlagember számára bevehetetlen valamit produkálnak, amit a hivatalos ítészek felmagasztalnak. A nagy pénzűek pedig rohannak ezeket bármilyen elképesztő összegekért megvenni, hiszen a „művészeti produktum” talán az utolsó biztos befektetés, ami mára még megmaradt - vallja. A képzőművészet és egyáltalán a művészet jövőjével kapcsolatban hozzáteszi, hogy a pesszimisták szerint a képzőművészet meghalt. A végigjárható utat végigjárta, már csak ismétli önmagát. Peformance-okat, objekteket nevezzük képzőművészeti termékeknek, nem azt, amit az átlagember a művésztől elvár. - A művész feladata mindig és elsősorban a néző gyönyörködtetése volt. Ha napjainkban is ez, akkor örül-e az átlagember, ha vécékagylót lát, mint műalkotást? A hivatalos műítészek nem preferálják, hogy szép dolgokat készíts. Menő galériáknak az nem kell. A szép, mint olyan, száműzve lett a képzőművészetből. Antagonisztikus ellentét ez a valóság, mint tükrözendőség, és az átlagember elvárásai között. Ha utolsó pillanatban észhez térünk, csak rájövünk majd, hogy mindennek akkor van értelme, ha az feltölt és megszépíti a lelkünk. Előbb-utóbb a művészetben is meg kell jelennie ennek. Ha a mai művészet úgymond nem szép, akkor a valóságnak kell szebbé válnia. Emberségesebbnek, igazságosabbnak. Akkor majd szebbet, emberségesebbet, igazságosabbat lehet tükrözni – mondja magától értetődően. Az életét összegezve pedig egyértelműen annyit tesz hozzá: kemény volt. Pillanatnyi szünet nélküli munkálkodással, kihívásokkal teli.

Megfestettem, rajzoltam nagyjából mindent, amit akartam. Megírtam versekben, novellákban, két regényben mindazt, amit ki kellett mondanom. Pályámon megkaptam mindent, amit egy tanár kaphat. Annyi szeretetet, amely több életre is elegendő. Felneveltünk két gyermeket, már két unokánk van, felépítettünk két házat. Csak egy utolsó vágyam maradt, hogy verseim egy kötetben jelenhessenek meg. Mert – s azt hiszem, ezt elfogultság nélkül állíthatom –, van köztük egypár, amely „megszépítené a lelket” - vallja elgondolkozva. Aztán még hozzáfűzi, hogy a nyugdíjassággal kapott a sorstól egy újabb ajándékot: a megnyugvás bizonyosságát. Azt, hogy "minden, aminek meg kell lenni, az megadatik... s aminek nem: annak jó oka van"...