A fizikusok: ki itt az őrült?

Dominek Anna ugyanis nem jó választás erre a szerepre. A halott nő monológja rendkívül fontos felütése lenne A fizikusoknak, a színésznő azonban erőtlen benne.

Ide Kéri Kitty kellene. Ugyanis kellemes, szép hang jellemzi Dominek Annát is, de a kellem ide kevés. Ide Kéry Kitti azon képessége kell, amellyel a gyönge, halk szavú nőből egy perc alatt kemény, kegyetlen gyilkost képest teremteni.

A fizikusok felütésében is képes lenne megteremteni a feszültséget.

Dominek Anna viszont nem.

Kiss Jenő mint Einstein, Palásthy Bea ideggyógyászként, Kőrösi Csaba detektívfelügyelőként

Nincs meg benne a kellő drámaiság, amivel létrehozná a darab alapját, megadná az alaphangot, vagyis azt: tessék résen lenni, mert itt semmi sem az, aminek látszik! Ehelyett székek recsegése, halk suttogás, papírzörgés hallatszik a nézőtéren, vagyis a közönség nem érzi, nem hallja, nem látja, amit a halott nővér és monológja üzen.

Nem a színésznő hibája, ez persze, hanem a rendezőé: rossz a választás. A két szerepet felcserélném. Mert Kéri Kitty viszont túl erős Monika nővér szerepében. Ide egy esendő, könnyed nő kellene, aki rajong egy betegéért, s talán nem is azért hisz abban, hogy egészséges, mert valóban az, hanem azért, hogy vágyai teljesüljenek.

De még inkább egy másik cserét csinálnék a rendező helyében, s Kéri Kittyre Mathilde von Zahnd szerepét osztanám azok kedvéért, akik nem ismerik a történetet, nem fejtem ki, hogy miért, de az előzőekből sejteni lehet.

Kéri Kitty (ápolónő) és Oberfrank Pál (Möbius)

Mindez persze nem jelenti azt, hogy a darab rossz lenne, vagy élvezhetetlen, sőt.

Kár ezért az elhibázott felütésért, mert A fizikusok a Petőfi Színház idei évadának legjobb darabja, a színigazgató, Oberfrank Pál fantasztikus játékával, Szilágyi Tibor profi Newtonjával és Kiss Jenő imádnivaló Einsteinjével. Kőrösi Csaba detektívje is ott és akkor nevetteti meg a nézőt, ahol kell, csak hát ő sajnos egyedül kevés ahhoz, hogy azt a bizonyos bizarr atmoszférát megteremtse, amiből megszületik A fizikusok igazi döbbenete: valóban őrült-e, aki a bolondokházában él, vagy az az őrült, aki a külső világot irányítja?

És amely elvezet a darab végső és leglényegesebb kérdéséhez: van-e jogunk ahhoz, hogy tehetségünket elfecséreljük, elrejtsük csak azért, mert félünk, a világ nem elég érett rá.