Már nem nyár, de azért még nem is tél

Ha egyetlenegyet sem láttam volna, ez a mostani valamelyest kárpótolná mulasztásaimat. A témát, stílust és technikát kár volna most jelzőkkel illetni. Inkább azt hangsúlyozom, hogy a rendezés jóvoltából teljes képet nyertem művészi törekvéseiről és eredményeiről.

Előrebocsátom, hogy legjobban szeretem, ha művészettörténész kalauzol végig a képek során. Ennek híján azonban egyedül is szívesen tűnődöm el a látottakon. Először végigszaladok a bemutatón, s csak a számomra legmegkapóbb műveknél időzöm el. Utána alaposan szemlélődöm.

Ezúttal volt egy váratlan mozzanat, amely befolyásolta az egész kiállításhoz fűződő magatartásomat. Évek vagy tán évtizedek óta őrzök primitív másolatot egy képről, amelynek sem a szerzőjét, sem a címét nem ismertem. Gyakran kézbe vettem, gondolatokat alkottam róla, de nem tudtam ismereteim közé helyezni. Most nagyot dobbant a szívem, amikor megpillantottam az ominózus mű eredetijeként Láng Tibornak a Bezárt világ című alkotását. Rajta egy fehér falon kétszer hármas osztatú ablak, melyet közönséges függöny vagy inkább sötétítő, kívülről rózsalugas vagy más, repkény, az előtte húzódó keskeny kertet pedig léckerítés fedi. Nos, ennyi záróréteg mögött fojtó lehet az élet. Vagy önként vállalt megtisztító magány?

Elhatároztam, hogy az összképből tetszés szerint kiemelek még párat. A Didergő fa címűn igen sok vékonyabb és vastagabb ág nyúlik görcsösen a magasba, miközben szeszélyesen jobbra-balra dőlnek. Idegszálak ezek, a mi megtépázott idegeink, mert világunkban (és ez a kiállítás rendezőjének nagy bravúrja) kevés az olyan megnyugtató élmény, mint amilyet e mű mellett a Téli pincék című  fehér földje, fája, ege nyújt.

A harmadik, számomra megkapó kép az Arc nélkül című, melyen egy idős hölgy látható. Az arc nem mindig mutatkozik, de nem is kell, hogy általa ismerjük meg viselőjét, ha a fejkendő lyukas, a test elé tartott kéz üres, a másik kézfejet pedig kesztyű fedi. A hátteret árkok szabdalják, a megkopott asztalterítőn virágnyílás, tán ifjúkori kézimunkázás öröme kifakultan.

Búcsúzóul visszaléptem a Jön az ősz című fotógrafikához, mivel ez az évszak következik. Se nyár, se tél, már nem nyár, de még nem tél: ez az ősz. Némelyeket elszomorít az idő múlásának eme szakasza, mások viszont örülnek neki. Halványzöld, haragos zöld csíkok a képen. Legtöbb a sárga, de sok a barna. Van lila is, kékes. Mint a természetben. Valamennyi szín egymásba kapcsolódva, illetőleg egyik a másiktól távolodva.

Csak nézni kell ezt a képet az átlagosnál hosszabban, és kiteljesedik az elmúlás gondolata.

Köszönet minden fotóélményért a művésznek.