Katarzis a tornapadon - Könnyek az Orléans-i Szűzért

Egy olyan tragikus darab, mint az Orléans-i Szűz története kétséget kelt a kritikus nézőben: vajon lesz-e olyan jó, hogy katarzist okoz, amit már ezerszer, milliószor láttunk, számtalan szereposztásban, feldolgozásban. Kéri Kitti rendezése meghozza az új szemléletet, Trokán Anna pedig a katarzist.

És ezzel már le is lőttük a poént, pedig hol vagyunk még attól! Ugyanis még zsörtölődünk kicsikét, hogy a fájós hátunkkal kénytelenek vagyunk "tornapadon" üldögélni, csekély vigasz, hogy mások a földre, párnákra kényszerülnek. Nincs mit tenni, mert a rendezői elgondolásnál fogva részesei vagyunk az egész történetnek. A súlyos láncokkal lelakatolt tárgyalóterem hallgatósága, az inkvizíciós-koncepciós per tanúi leszünk - persze férfiként, hiszen ebben a világban férfiak kiváltsága ez is.

Hiába válunk azonban - játékból - 15. századi férfivá, amikor a vékonyka Jeanne-t arctalan csuklyás őrei bekísérik, vagy amikor az apja szíjat hasít a hátából, hogy kiverje belőle látomásait, de még inkább, amikor az édesanyja átöleli, akkor bizony már elmorzsoljuk az első könnyeket. Trokán Anna a szemünk előtt cseperedik pásztorlánykából serdülő hajadonná, teljesedik ki a hitben, válik egyszerű, de tiszta és igaz észjárásával a történelmi események mozgatórugójává. A szemében mindvégig ott ég a szent megszállottság tüze.

A Játékszín parányi színpada folyton változik, hol szabad, jó illatú francia vidék, hol puskaporszagú laktanya, máskor parfőm-belengte finom kastély, legvégül kínpad. A szereplők zseniálisan dobálják le és veszik magukra a szerepeket, mesélik el a Szűz történetét, miként teljesíti be végzetét. Anna-Jeanne pedig (anyja árnyékával a háta mögött) végül ott lángol hitben égve a máglyán.

Az igazi anyja pedig itt ül mellettünk, s mikor megkérdezem, lefotózhatjuk-e, persze, szipogja könnyes, taknyosan. "Aaaanyira szépen játszik" - nyújtja el a szót, hozzátéve, nagyon szerencsés, hogy két ilyen tehetséges lánya van. 

Nem ez az első alkalom, hogy színpadon látja Annát, mondja az énekes-színésznő, s rossz teljesítményt még nem látott tőle, de ha valami javítanivaló van, azt rögtön, az előadás után megmondja, még ha ez hiba is. "Itt eszembe se jutott egy mondat se!" - nyögi ki, még mindig a lánya játékának hatása alatt, s elgondolkodva, de elismerően sóhajtja: a Kitti is milyen jól vezeti őket!

És Jeanne D' Arc, aki az imént több tíz embert vitt magával a tüzes kínhalálba, most vidáman perdül édesanyja mellé, s kéri, "Anya, ne vágj ilyen szomorú képet, mosolyogj" és csííízel a kamerába. Azt mondja, nem, nem feszélyezi, hogy édesanyját ott tudja a nézőtéren, sőt megnyugtatóan hat rá. Jó, az első alkalommal kissé izgult, de olyan pozitív, töltekező értelemben. S miközben az anyai ösztön megkérdi, ugye, belefogytál ebbe, s feleli, hogy talán, kicsit, azt is elmeséli, hogy a múlt szombati premierre édesapja, Trokán Péter is eljött, de nem mert ránézni. Ám úgy mondták, akik közel ültek hozzá, hogy valami könny-gyanús jelenséget láttak az arcán.

Anna boldog és felszabadult, azt mondja, eddigi legnagyobb szerepe Jeanne D'Arc, amit pedig csupán négy hét alatt állítottak színpadra, s a siker abban is rejlik, hogy mindenkitől  kollégától a fodrászon át a takarítónéniig  sok segítséget kapott. Egyszerűen beléfolyt ez a történet és azonosult a szereppel. "Kaptál hozzá fentről", jegyzi meg az anyja, s ő bólogat, amit úgy kell érteni, hogy hitben nőtt fel és él, úgy, hogy ahhoz nem kellenek keretek  s ebben teljesen egyetért Jeanne-nal (Istenhez nem kellenek közvetítők), vagyis az egész tulajdonképpen elrendeltetett. Sikerre.

"Sok Jeanne D' Arc-ot láttam, de azok mind olyan kemények voltak. Ez meg olyan gyerek, olyan naív volt, végig hitt benne! Amiket eddig láttam, azok olyan pasik voltak, ez meg itt egy gyerek... ettől olyan fájdalmas. Nem keményedett meg, végig ártatlan maradt... Ez a történet arra tanít, hogy a hit, a szeretet, az igazság iránti vágy mindenen keresztülvisz minket. A próbák után egy kolléganő, Egri Márta hívott, hogy fantasztikus az előadás, én is látom, igaza van" - mondta Papadimitriu Athina.