Rém egyszerű üzenet - Tévéjegyzet

Kilencven esztendővel ezelőtt ezen a napon megszületett Hódmezővásárhelyen Bessenyei Ferenc, aki később kétszeres Kossuth-díjasként, a Nemzeti Színház örökös tagjaként a Nemzet Színésze lett. 

Agyában, idegeiben egészen a haláláig ott rejtőzött Kossuth, Széchenyi szelleme, beléköltöztek, mert termékeny korban élt, muszáj volt teremteni, és ez az akarat a drámák íróiban, Illyés Gyulában és Németh Lászlóban jól működött. 

A Magyar Televízió szombaton elővette a 2004-ben forgatott portréfilmet Bessenyeiről, és kora délután sugározta az m2-n, nyilván a kilencvenedik évforduló kapcsán. Mert a műsorhoz sem előtte, sem utána nem tettek hozzá egyetlenegy szót sem. 

Találja ki a néző, hogy miért látja a múlt század második felének egyik legnagyobb magyar színészét. 

Bessenyei életéből akkor már csak pár hónap volt hátra, lajosmizsei tanyáján ragyogó nyárban látogatták meg, s decemberben meghalt. Csenterics Ágnes rendező öt évvel ezelőtt remek filmet csált a színészről, de abban hibázott, hogy Nagy Györgyöt ültette oda a lugas alatti asztalhoz kérdezősködni. 

A riporternek ugyanis egy épkézláb kérdése nem volt kéznél, gyakori ismétlésekre kényszerítette az idős művészt, akit jó humora, víg kedélye persze most sem hagyott cserben, csak időnként komorult el az arca, jelezve, hogy azért akadnak depressziós órák, napok is ott a tanyán. 

Mert ebben az ötvenperces portréfilmben Bessenyei megrendítően búcsúzott az élettől. Azon, ahogy Nagy Györgyöt mókásan, kritikusan zrikálta (Hülye vagy, pofon váglak. 

Olyan kérdéseid vannak, hogy rád borítom az asztalt, itt csaplak agyon!), csak mosolyogtam, de amikor arról beszélt, hogy nagyon jó, szép élete volt, és kár, most már abba kell hagyni, inkább könnyeztem. 

Eszembe jutott, amikor kissrácként egy nyáron egy ideig üresen maradt mellettem két ülőhely a siófoki moziban. 

Már vetíteni kezdték a nagyfilm előtti híradót, amikor Bessenyei egy hölgy kíséretében mellém telepedett és odasúgta: Nem maradtam le semmiről, öcsi? Kifelé menet a moziból végig beszélgetett velem. 

Addig is, meg azután is csak filmekben meg tévéjátékokban láttam. A színész mindenkit tegezett, olyan emberekkel nem találkozott, akiket magázni kellett volna. Ebben a mondatában az egész életfilozófiája benne van. Meg abban is, hogy egész életében gyémántot keresett, és talált is. De már késő... 

Legyünk boldogok nélküle is, üzente a lugas alól. Kicsit azért irigyel minket. Mi még élünk. De ő elbúcsúzott igazán?