Érzés nélkül ölt a náci Adolf Eichman

Az európai zsidóság módszeres megsemmisítését kidolgozó Adolf Eichman pere 1961. április 11-én kezdődött, hatalmas nemzetközi érdeklődés mellett. A náci bűnözőt december 15- én ítélték halálra, és 1962. május 31-én, éjszaka végezték ki – ez volt Izrael történelmének első és utolsó, polgári bíróság ítélete alapján végrehajtott kivégzése.

A magyarországi zsidóság deportálását is Eichmann szervezte meg, Magyarország német megszállását követően kapta a parancsot, hogy különítményeseivel utazzon Budapestre. Az általa irányított német és a magyar hatóságok együttműködése révén néhány hónap alatt több mint négyszázezer vidéki zsidót hurcoltak haláltáborokba. Edmund Veesenmayer, Hitler teljhatalmú magyarországi megbízottja július 11-én összesítette Eichmann átiratait: az előző napig 147 szerelvénnyel 437 402 zsidót deportáltak Magyarországról. Mint Szita Szabolcs történész megállapítja, Eichmann „erkölcsöt nem ismert, az emberirtást életcélnak tekintette. A legcsekélyebb jelét sem adta bármiféle emberi érzésnek a zsidók iránt”.

Amikor nemzetközi tiltakozásokra Horthy kormányzó júliusban leállította a deportálásokat, Eichmann távozott, de az október 15-ei nyilas puccs után visszatért a fővárosba, hogy befejezze az „Endlösung”, a végső megoldás forgatókönyvét. A cél az volt, hogy a budapesti zsidóságot is a német haláltáborokba tereljék, vagy, ha ez már „logisztikai” nehézségbe ütközik, gondoskodjanak a megsemmisítésükről. 1944 karácsonyán Eichmann embereivel együtt elmenekült, mielőtt az orosz ostromgyűrű bezárult volna Budapest körül.

Perén – a legtöbb náci háborús bűnöshöz hasonlóan – arra hivatkozva hárította el a felelősségét, hogy „csak parancsot teljesített”, és még azt is csak vonakodva ismerte el, hogy része volt több millió zsidó elpusztításában. Hidegvérű gyilkos volt, még akkor is, ha a tömeggyilkosságot jórészt íróasztala mellől hajtotta végre. Az utolsó óráiról szóló leírások szerint Eichmann nyugodtan várta sorsát. Vacsorája után megivott egy fél üveg bort, elolvasta fivérei két levelét. Fölkereste őt cellájában egy pap, akinek elmondta, hogy a halált megváltásként fogadja, „békével a szívében”. A német hírügynökség újságírója, Rudolf Küstermeier így tudósított: „A pap ment előre, amikor Eichmann belépett a kivégzőhelyiségbe. Két rendőr kísérte, egyik a jobbján, a másik a balján. Egy ötven méter hosszú keskeny folyosón vonultak végig, amely Eichmann zárkájától a kivégzőhelyiségig vezetett.

Minden vonakodás vagy habozás nélkül egy négyszögletes lapra lépett, amelyről utóbb kiderült, hogy csapóajtó.

Akarja ezt? – kérdezte tőle a börtönszemélyzet egyik tagja, és egy fekete szemkendőt mutatott fel. Nem, nincs rá szükségem – válaszolta Eichmann.

A személyzet hátrakötötte kezeit. Mire Eichmann hirtelen, nyugodt, de határozott hangon elkezdett beszélni:

Éljen Németország! Éljen Argentína! Éljen Ausztria! Ez az a három ország, amelyhez a legszorosabb kapcsolatok fűztek. Nem fogom ezeket elfelejteni. Üdvözlöm a feleségemet, családomat és a barátaimat. A háború és a zászlóm törvényeinek engedelmeskedtem. Készen állok.

Most összekötötték a lábait. Eichmann megszólal: így nem tudok állni. Meglazítják a kötést. Eichmann újra beszél: Uraim, akárhogy is, kisvártatva ismét találkozunk. Minden embernek ez a sorsa. Istenhívőként éltem, istenhívőként halok meg.

Kész! – kiáltja az egyik tisztviselő, aki kezeit és lábait megkötözte. Most felülről leereszkedik a hurok, amely a mennyezet alatti forgatható fagerendáról csüngő, vastag kötél végén helyezkedik el. Eichmann nyakára teszik. Ugyanolyan nyugodt marad, mint előtte. Szemei lefelé, oldalra néznek. Szinte le vannak csukva. Már nem tekint senkire sem. Másodszor is elhangzik: kész! Valaki, aki egy sötét lepellel letakart öltözékben van, és ezért nem látjuk, kioldja a csapóajtót tartó szerkezetet. Egy puffanás. A kötél fut lefelé. Megáll. A halálos ítéletet végrehajtották.”

Izraelt alaposan felkavarta a per. Tom Segev izraeli történész így emlékezik vissza: „Amikor elkezdődött a per, az megtörte az Izraelben a holokausztról uralkodó hallgatást, mintha hirtelen kifakadt volna egy nagy seb. A per és a kivégzés olyan volt, mint egy terápia a társadalom számára” – mondja a 67 éves Segev, akire leginkább az volt hatással, „amikor (Eichmann) hamvait az izraeli felségvizeken kívül, a Földközi-tengerbe szórták”.