Borzalmas tragédiáknál segített Krompecher Tamás orvos szakértő

Krompecher Tamás, a Lausanne-i Egyetem professor emeritusa, a Debreceni Egyetem díszdoktora 25 éven át oktatta Svájcban az igazságügyi orvostant. A kiváló tudós professzor svájci orvos szakértőként bejárta a világot, hiszen szaktudása révén az utóbbi évtizedek jelentős tömegbalesetei, katasztrófái kapcsán sokszor kérték ki véleményét.

Krompecher professzor Ti­hanyban töltötte gyermekkora egy rövid szakaszát, hiszen édesapja, Krompecher István orvos, anatómus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja kutatóként 1938–1939, majd 1945–1951 között a tihanyi intézetben dolgozott.

– Örömmel és meghatódottsággal töltött el, hogy Tihanyban, a limnológiai intézet épületében tarthattam előadást. Négy évig ide jártam elemi iskolába, majd még évekig itt töltöttem a nyarak nagy részét. Itt voltam először szerelmes, sok-sok emlék fűz ide. Aztán elkerültem Magyarországról, és mivel többévi börtönbüntetésre ítéltek, sokáig egyáltalán nem jöhettem haza; a fő bűnöm az akkori rezsim szerint hazatérés megtagadása volt. A büntetést később mint törvénytelent megsemmisítették. Amikor a kilencvenes években először jöhettem ismét Magyarországra, az első utam Tihanyba hozott – vallja Krompecher Tamás. Miután egy tihanyi nyaralása során kiderült, hogy sűrűn jár Magyarországra előadásokat tartani, felkérték, látogasson el egy alkalommal az intézetbe is, ahol rendszeresen szerveznek szemináriumokat az éppen náluk tartózkodó vendégkutatók, -professzorok közreműködésével.

Miután felvették a kapcsolatot az intézmény igazgatójával, a választás egy nem hétköznapi témára, a tömegkatasztrófák áldozatainak személyazonosítására esett, ami Krompecher professzor egyik szakterülete.

– Ez a terület azért érdekel, mert 1983-ban az Avianca légitársaság egyik repülőgépe lezuhant Madridban. Én akkor már vagy tíz éve Svájcban dolgoztam, és a főnököm elküldött, hogy vizsgáljam meg ezt a balesetet, mert véleménye szerint a tömegkatasztrófa egy fontos probléma az igazságügyi orvos szakértők számára, és bőven van ezen a területen még fejlesztenivaló. Igaza volt: ha lezuhan egy gép több száz halottal, mit csinál az igazságügyi orvos szakértői iroda annyi holttesttel? Megbénul a rendszer. Pedig azokat az embereket azonosítani kell, és ehhez fel kell készülni, mert ha nem készülünk fel előre, akkor hirtelen kell mindent megszervezni, és ez sohasem vezet eredményre. A holttestek pedig – biológiai okokból – nem várhatnak.

Krompecher professzor dolgozott többek között a lockerbie-i, a Mont Sainte-Odile-i repülőgép-szerencsétlenség ügyén, de évekig járt rendszeresen Bosznia-Hercegovinába is a személyazonosítást szervezni, és ő vezette a tömeges öngyilkosságot elkövető svájci Naptemplom Szekta áldozatait azonosító eljárást.

– Felvetődhet a kérdés, miért szükséges azonosítani. Mondhatnánk, hogy ha lezuhan egy repülőgép, kell egy nagy közös síremléket emelni az elhunytaknak, felírni rá a neveket, és ezzel megoldottuk. Ám ha bármelyikünk családtagja ott volna köztük, akkor azt éreznénk mindnyájan, amit egy özvegyasszonyról hallottam, akinek eltűnt a férje. Azt mondta, az eszemmel tudtam, hogy meghalt, de a szívemmel nem.

Ez az eset már Norvégiában történt, meséli tovább a professzor. Még 1980-ban a parttól száz kilométerre felborult az Alexander L. Kielland olajfúró torony, a katasztrófá­ban több mint százan vesztették életüket.

– Három évvel később bevontatták ezt a fúró­tornyot a Bergeni-öbölbe, ismét felállították, és akkor találtak még négy holttestet, amelyek beszorultak a torony vasszerkezetébe. Őket csak ekkor tudták azonosítani. Egy kollégám mesélte el egy kongresszuson, hogy behívták az egyik azonosított férfi feleségét, s mikor megtudta, hogy azonosították a férjét, az asszony elsírta magát, átölelte a kollégámat, és azt mondta, ez élete legboldogabb perce. Nem értették, mire az asszony elmondta: ahogy éveken át, ma is nagyon szereti a férjét, ám az elmúlt három év rémálom volt számára, mert az eszével tudta, hogy azt a balesetet nem élhette túl, de a szíve három évig minden pillanatban várta őt haza. Most azonban végre megnyugodhat. Lesz egy sír, ahol gyászolhatják a család­apát, és valóban lezárulhat végre a borzalom. Most már értik, miért olyan fontos az, hogy azonosítsuk a halottakat – hangsúlyozza a professzor –, ellenkező esetben szörnyű fájdalmat élnek át a hozzátartozók éveken át. Ezért ez kötelessége mindenkinek; az államnak, hogy lehetővé tegye, és a szakértőknek, hogy hozzáértő módon, pontosan végezzék el a feladatot.

Egy másik, rendkívül megosztó, ám épp ezért ugyancsak nagy érdeklődésre számot tartó témával tér vissza az igazságügyi orvos szakértő Tihanyba jövőre, ez pedig az asszisztált önkezű halál intézménye, amely számos országban – köztük itthon is – tiltott, ám egyes államokban – így például Svájcban – szigorúan felügyelt rendszerben évtizedek óta megengedett. Krompecher professzor egyik célja ugyanis, hogy meginduljon a kommunikáció erről a jogi, orvosi, vallási, pszichológiai, szociológiai kérdésekkel sűrűn átszőtt témáról. A halál kérdése ugyanis mindenkit foglalkoztat, és akárcsak a tömegkatasztrófák áldozatainak azonosítása kapcsán, a szakmailag megalapozott, hiteles válaszok e téren is kijárnak mindenkinek.