2015.04.24. 19:26
Öreg ház, vastag falakkal, emlékekkel
Ajka, Kővágóőrs – Otthonom volt, a falai fehérek, mára másé lett, egy másik család életét, szokásait, hangját gyűjtik magukba, de a falak a régiek, engem beengednek, visszavárnak, hogy beszélgethessünk.
Illett a csodálatos panorámával megáldott, mesebeli tájba. Amikor megvásároltuk, már több mint száz évet élt, azóta is eltelt hatvan esztendő. Méteres vastagságú, vörös homokkő falai télen tárolták a meleget, nyáron hűvöset tartottak. Öreg volt a ház, a falai fehérek kívül-belül, annyira öreg, hogy gyermekfejjel szinte szégyelltem a korát, mert akkor már a faluban modernebb házakat kezdtek építeni az emberek. Padlója döngölt, kemencéjében kéthetente édesanyám dagasztotta kenyér sült, négy kocsikerék nagyságú, az ötödik kicsi volt, pomposnak hívtuk. Az udvart minden szombat este tisztára, takarosra söpörtük, a baromfiudvart is, ahol az édesanyám nevelte csirkék, tyúkok, libák, kacsák randalíroztak, s az ólban disznók röfögtek. A falu elöljárói látogatókat hoztak, külföldieket is, ők pedig bámulták a nagy házat, kopogtatták falait, rácsodálkoztak az épített csikótűzhelyre, a gerendás és boltíves szobákra, a még meglévő, szabadkéményes konyhára, a gádorra, egyszóval mindenre, mert a mi házunk skanzenbe illett volna. Később a szüleim kicsit átépítették, de a falak maradtak, őrizték hangunkat, sóhajainkat, nevetésünket és bánatunkat, s én boldog voltam, hogy itt, ebben a házban élhettem, gyümölcsfákkal teleültetett kertjében kapirgálhattam, édesanyám lugasának illatos szőlőjét, parasztbarackját, almáját, málnáját és még sok mindenféle gyümölcsét még gyermekeim is fogyaszthatták. Esténként, ha a Nap fáradtan, vörösen Gyulaffy várára ült néhány percre megpihenni, füttyentve Ügyes kutyámnak, felugrottunk a bástyára, és onnan csodálkoztunk rá a festő ecsetjére kívánkozó tájra.
Hozzánőttünk az öreg ház falaihoz, de a látványhoz, a tájhoz, a röghöz is Fotó: Sipos Ottó Tibor
Egyszer csak eljött az idő , másé lett a ház, egy kedves, szeretetreméltó családé. Ők is ízlésük, igényük szerint felújították, kissé átalakították, ám a falak a régiek, ők maradtak, s őrzik az emlékeinket. Már egy másik család életét, hangját, szokásait gyűjtik magukba, de engem szívesen fogadnak, beengednek, talán kicsit várják is, hogy beszélgessünk, suttogjunk egymásnak , - a család szívesen magunkra hagy bennünket -, mert ők is tudják, a falak, akár az érző emberek, nem felejtenek.