A szomszéd kertje - A másik földdarab

Ez eszembe is jut mindig, amikor reggelente vagy harminc dekoratívan csíkozott hátú krumplibogarat szedek össze az örökül hagyott növényekről. Nem beszélve a spanyol, meg ki tudja, még milyen nemzetiségű pucér csigákról, amiket a kozmetikusok szerint legjobb lenne az arcunkon mászatnunk keresztbe kasul feszesítés céljából. Szóval kivettem a kertet. Azóta hajnalonként hasogat az oldalam. Száraz a tavasz, mély a kút, ha pedig öntözni kell, a legkisebb kert is túl nagy. De remek a földje, szimpatikusak a szomszédok. Bár ha már itt tartunk... Szinte senkit nem ismerek, köszönünk, mennek tovább a kertjeikbe, nem beszélget senki. Eleinte élveztem, hogy csend van, nem dörren rám senki, hogy azzal mi a fenének babrál, amazt meg miért nem vetette már el. Aztán valamilyen furcsa elvonási tünetek jelentkeztek. Először nem tudtam mire vélni. De amint átmentem a régi kertbe, rájöttem. Jött Jóska bácsi, megkapaszkodott a kerítésben és nekem szegezte a kérdést: „Mikor iszunk már egy kupicával?” Nem értette, miért mondtam erre nevetve, hogy, á, Jóska bá, köszönöm, de nem is az hiányzott!