„Papa, nekünk még élnünk kell!”

A devecseri Kovács Ottóné, Marika néni a katasztrófáról megjelent minden képet, újságcikket őriz

A lakóparki ház olyan, mint egy kis oázis. Mindenféle értelemben. Gyönyörű zöld, virágos az udvara, kertje és már az utcáról belépve érződik, hogy akik itt élnek, azok nem keseregnek a megváltoztathatatlanon.

Bár a házigazda olyannyira nem szeret emlékezni, hogy inkább a szőlőjükben keresett elfoglaltságot ott jártunkkor és Marika néni szeme is meg-megtelik könnyel, miközben beszélgetünk, mégis jól érezhető, hogy a remény velük van.

– A pataktól harminc méterre laktunk, ráadásul az utca végén a szomszédos magas kerítés nem is engedte tovább az iszapot. Két méter magasan állt az udvaron, egy méter volt a házban. Ami az alá esett, mind odalett. A hetvenes években építkeztünk és aznap végeztünk a külső-belső felújítással. Délben elvitte a férjem az utolsó adag törmeléket, délelőtt lett kész a kemence az udvaron – mondja Marika néni. Közben mutatja az újságcikkeket, fényképeket. Mindent megőriz egy mára igencsak megvastagodott dossziéban. A százötven négyzetméteres ház és a várkerti büfé helyett a lakóparkban két kisebbet kaptak. Az egyikben laknak, a másik a kávézó, ami hétvégente van nyitva és helyet ad a park programjainak is, ha kell.

– Semmi bajunk a házzal, gyönyörű szép és elég nagy. A gyerekeink kirepültek, ketten vagyunk, elférünk. A férjem sok mindent megcsinál maga. Megnagyobbította a teraszt, fatárolót készített, ő építette a kandallót a lakásban. Végre talán megnyugszik, nem könnyű feldolgozni, ami történt. Beilleszkedni itt nincs kihez, nincs is hova menni. A városközpontban vannak a hivatalok, üzletek, itt már a bolt is bezárt. Az ottani egyik szomszédunk itt is mellettünk lakik. Mindenkivel beszélünk, de inkább a városközpontban találkozunk, itt senki sincs az utcán. A Makovecz klubban hetente összejövünk, különben kihalt minden – magyarázza Marika néni. Azt mondja, még mindig van egy olyan furcsa érzése, mintha nem haza jönne. Nem mindegy, hogy valaki önszántából eladja a házát, vagy menekülnie kell a tönkrement otthonából. Marika néni lába megsérült, a nyomok még látszanak, de nem törődik vele.

– Ötvennyolc voltam, a férjem hatvan. Amit összeraktunk az évek alatt, mind odalett. A szekrényben a legfelső polc ruhái maradtak meg, amiket amúgy sem használtuk. A férjem szerszámai, a négyezer kilométeres új autónk is tönkrement. Három hónapig élni sem akart. Azt mondogattam neki, hogy az egy éves kis unokánk még nem is ismer igazán bennünket, legalább őérte meg kell maradnunk. Papa, nekünk élnünk kell! Ha nem a fiunkhoz költöztünk volna, talán már nem beszélgethetnénk most. Éjjel egymás kezét fogva aludtunk, hogy ha felébredünk, rögtön tudjuk, megvan -e a másik. Szerintem másfél-két évig nem is voltunk tökéletesen normálisak. Mikor már elkezdtünk dolgozgatni itt az udvaron, volt pénz, hogy tervezgessünk, azóta könnyebb. Nagyon nagy dolog volt, hogy négy hónap alatt elkészültek a házak. Amikor átadták, egy porszem, festéknyom sem volt itt, egy szavunk sem lehetett. Ma már nyugdíjasak vagyunk, de nekem még kell az a négy órás munka a virágboltban. Ott kapcsolódom ki. Pszichológushoz jártam négy hónapig, mégis, egy idő után úgy éreztem, a virágkötés többet segít – mondja Marika néni.

Aztán mutatja a képet a falon. Boldizsár Zsolt, a helyi festő készítette a férje hatvanadik születésnapjára a Somlóról, ahol a pincéjük áll.

- Nem marad egyetlen családi fénykép sem, csak az a kép. Ismerősöktől, rokonoktól kértem fényképeket, hogy az ötéves kis unokánknak megmutathassam, milyen volt az édesanyja kiskorában. Ami pénz a zsebünkben volt, abból vettünk alsóneműt, ruhát aztán az ismerősöktől kaptunk. Edényeket az ismerősöktől, vöröskereszttől, családsegítőtől és másoktól. Amikor kinyitom a konyhaszekrény ajtaját és meglátok egy fazekat, nem az jut eszembe, hogy hol vettem, hanem, hogy kitől kaptam akkor. Talán ez a legrosszabb.