Motorral a Kárpátok mentén

Biztosan sokan hallottak már olyanról, hogy egymást ismerő motorosok összeállnak, és úgy döntenek, ellátogatnak többnapos túra keretében akár külföldre, akár belföldön járnak körbe egy tájegységet. No de miért pont Ukrajnát választaná valaki? Az országot éppen háború sújtotta, legalábbis a keleti felét, és nyilván nem véletlenül híresült el az ukrán maffia kifejezés sem. Tengerpart sincs a közelben, mégis miért szeretne bárki is oda menni nyaralni?

Motorosok a piacon, sorrendben: Molnár Éva, Hegedűs Gábor, Simaházi Rudolf, Izsó Zsigmond
Fotó: Berta Krisztina

-Ezt a kérdést már többször megkaptuk, pedig a válasz nagyon egyszerű – kezdte Kriszta. – Egy születésnapi bulin döntöttük el, még januárban, hogy Munkácsot és a Vereckei-hágót mindenképp muszáj megnéznünk, hát miért ne tennék együtt, nyáron, egy jó kis túra keretében.

Vasparipák a Vereckei-hágónál, sorrendben: Berta Krisztina és párja, Izsó Zsigmond, a háttérben Hegedűs Gáborné Marcsika, Simaházi Rudolf és párja, Simaháziné Hajnika, Molnár Éva
Fotó: Hegedűs Gábor

Így alakult hát, hogy három motorral (igazából négy, de az egyik egy kisteherautóban járta körbe a Kárpátokat, de erről később) és két autóval felkerekedtek augusztus elején, hogy egy teljesen más világba csöppenjenek.

Kárpátaljai idill
Fotó: Berta Krisztina

-Nem túlzás, ha azt mondom, az élet császárai voltunk az ottani embereknek – mondta Éva. – Ott nem nagyon láttak még choppereket, ott legtöbb motor a félig ép robogó és a Simsonok között mozgott. Mindenki nagyon előzékeny volt, én egy kisebb balesetet is okoztam látványommal. Az egyik autós annyira megbámult, hogy nem figyelt a másikra és össze is koccantak.

Úttalan utakon - Molnár Éva, Simaházi Rudolf
Fotó: Berta Krisztina

A kalandosnak nem költői túlzással nevezhető útjuk során találkoztak rengeteg kóbor kutyával, de például bevett szokásnak látszik az is, hogy az autókat a parkolóban csüngő hasú malacok őrzik. –Megnéztünk a Vereckei-hágó felé menet egy templomot, ahol a parkolóban ott feküdt a malac. Megsimogattuk, erre pedig úgy reagált az állat, hogy még hátra is vetette magát, hogy jobban hozzáférjünk a hasához, és farok csóválva jelezte, nyugodtan folytathatjuk a hasvakarást – mesélték nevetve.

A munkácsi vár
Fotó: Molnár Éva

A hágóhoz egyébként rendkívül rossz állapotú úton kellett felhajtani motorokkal, azonban, ha tehetnék, az élmény miatt semmiképp sem hagynák ki legközelebb. – Valahogy elkapott a magyarság érzés. Persze nem mondom, hogy láttam, ahogy őseink lóháton kelnek át, de egyszerűen jó volt ott lenni – mondta Éva, és láttam a szemén, hogy gondolatban most is ott jár.

Útjuk során rengeteg érdekes ételt ettek, megkóstolták a borscsot is, ami kifejezetten ízlett nekik. –Sőt, igen emberes reggelit is kaptunk. Egy lángoshoz hasonló kelt tésztát készítettek, amit aztán darált hússal, káposztával vagy éppen lekvárral töltöttek meg – sorolta a gasztrológiai különlegességeket Rudolf.

Munkács görögkatolikus temploma
Fotó: Berta Krisztina

A központi bázis Munkács volt, ahol természetesen ellátogattak a várhoz is, innen szervezték a kisebb túrákat, ami csak a helyiek számára volt kicsi. –Ők megszokták a távolságokat, mondtuk, hova szeretnénk menni, a helyiek pedig megnyugtattak minket, hogy az itt van nem messze. Így kezdődött 320 kilométeres túránk. A távolsággal egyébként nem lett volna gond, ha nem ilyen rossz állapotúak lennének az utak – adta tudtomra Rudolf. – A hegyek között nagyon szép volt a táj, megérte elmenni, csak a 10 fok alatti hőmérséklet gondolkoztatna el még egyszer. Persze, ahogy visszaértünk a völgybe, úgy az idő is jobb lett, de nem tagadom, mindent magamra vettem, hogy melegítsem magam.

Hogy mi lesz a következő úti cél? Egy emberként vágták rá, hogy biztos, hogy nem Ukrajna, azt még pihenni kell kicsit, de a beszélgetés végére kirajzolódni látszott az erdélyi túra útvonala.