Milyen a halál? Én már tudom! - Droppil Tibor harminc percig volt a klinikai halál állapotában

Az újraélesztés világnapja alkalmából beszélgettem vele vasárnap.

-Egyszer csak lekapcsolódik a villany, és amikor újra felkapcsolják, akkor teljesen más környezetben vagy, és nem tudod, hogyan kerültél oda, idézi fel a 19 évvel ezelőtti történetét a 42 éves várpalotai Droppil Tibor.

-Akkor Inotán egy alállomáson olajkapcsolók alá szereltünk fűtőtesteket, kezdi a beszélgetést a várpalotai férfi, aki akkoriban erősáramú berendezéseket szerelt az Inotai Alumíniumkohóban. Aztán így folytatja: arra emlékszem, hogy felkacsolták a villanyt, és egy számomra vadidegen lány állt mellettem a kórházi ágyamnál, ő a húgom volt, de nem ismertem meg. Családtagjaim is ott álltak, de nem mindenkit ismertem fel. Tőlük tudtam meg, hogy két napig kómában voltam, kétszer újraélesztettek. Ott voltam, egy 24 éve srác, akinek újra meg kellett tanulni mindent, enni, járni, beszélni, mert akadozva tudtam csak a szavakat kiejteni. A barátnőm, aki azóta már a feleségen és a családom állt mellettem, meséli Tibor.

Droppil Tibor, aki 30 percen át volt a klinikai halál állapotában Fotó: Család

Balesete 1997 október 16-án történt, miután egy év rehabilitáció következett otthonában, amikor próbált –ahogy mondja- visszatalálni önmagához testileg, lelkileg, minden tekintetben. A baleset után egy évvel munkájából elbocsátották, ami újabb nagy nehézséget okozott neki. -Ott álltam 24 évesen, se egészség, se munkahely, úgy éreztem, itt a világ vége, fogalmaz, majd így folytatja, a családom és a barátnőm segített talpra állni, kőkemény munkával, emberfeletti erőfeszítésekkel árán. Aztán Erikával 1999-ben összeházasodtunk. Tibor 1998-ban annyira visszanyerte régi formáját, erejét, hogy el tudtott menni dolgozni egy céghez.

-Teltek múltak az évek, végig tudtan, hogy kiknek köszönhetem az életem. A családomtól megtudtam, hogy először egyik volt kollégám, aki már sajos nem él, Szabó József kezdte meg az újraélesztést, aztán jöttek a mentők. Később a kollégáimtól tudtam meg azt is, hogy a Vészhelyzet című film semmi ahhoz képest, amikor a mentősök berobbantak hozzám, és kimondhatatlan profizmussal azonnal kezelésbe vettek, illetve folytatták az újraélesztést: Nátrán Albin mentőtiszt, Korbel Kornél mentőápoló és Csömöre László mentőgépkocsi vezető. Valamennyinek megköszönhetem azt, hogy visszaadták az életemet, mondja el.

Tibor utal rá, amikor Nátrán Albinhoz mentem, először nem tudtam, mit mondjak neki? Köszönöm, hogy visszaadtad az életemet és vigyek neki ajándékcsomagot? Nonszensz, gondoltam! A húgom azt tanácsolta, egyszerűen azt mondjam neki, hogy köszönöm. Megkerestem a várpalotai mentőállomáson Albint, a találkozást nem lehet szavakba önteni.

Tibor ma is boldogan és egészségben él, azóta is azon a munkahelyen dolgozik, amelyhez korábban elment. Azt mondja, az újraélesztést munkája miatt ismernie kell, bármikor tudná alkalmazni, de reméli, soha nem lesz rá szükség.

-Sokan megkérdezték, milyen a halál állapota, ugyanis azt mondták, klinikai értelemben 30 percig voltam halott annak idején. A halál olyan állapot, hogy félsz valamitől és görcsben van a gyomrod, aztán valaki szól, hogy most már minden rendben van, ekkor kifújod  a levegőt, hirtelen megkönnyebbülsz, és aztán minden rendben lesz körülötted. Na ez a halál. Én nem láttam magamat belülről, nem látam fényt, sem semmit, és nem mentem át alagúton sem.

A halált  ma is az élet részének tekintem, fogalmaz Tibor.