Legendák és mítoszok övezték a föld alatti erőművet

Az erőmű létesítését és működését évtizedek óta legendák és mítoszok övezik, ám ezek többségének semmi valóságalapja nincs, hangsúlyozza Gyuricza László, aki 1959-től főmérnöke, 1971-től igazgatója, majd vezérigazgatója volt a Nitrokémiának.

A föld alatti erőmű kialakítását 1923-ban kezdték meg, a föld felszínétől mintegy ötvenméteres mélységben. A hegyoldalba vájt létesítmény három évvel később kezdte meg működését négy nagy teljesítményű kazánnal és két áramfejlesztő gőzturbinával, olvasható a Nitrokémia által rendelkezésünkre bocsátott munkában. Az erőmű föld alatti építését semmi sem indokolta, ráadásul túlméretezték, és mire elkészült, az eredeti költségek nagymértékben növekedtek, hívja fel a figyelmet a nyugdíjas vegyészmérnök, majd összehasonlításképpen megjegyzi, az áramfejlesztő turbina nagyságrendekkel kisebb helyet kapott a külszíni kazánházban.

Az erőmű egyik terme, ahol nyolc-tíz méter volt a belmagasság.

A két, egyaránt 2500 négyzetméter alapterületű szinten három termet alakítottak ki, a két szint között vaslépcsőkkel lehetett közlekedni. A csarnokrészekben nyolc-tíz méter, míg a műhelyekben három-négy méter a belmagasság. A kazánokat szénnel táplálták, amit egy 560 méter hosszú alagúton egy speciális gőzmozdonnyal szállítottak be. A létesítmény egyik különlegessége éppen ez volt: a Várpalotáról és Dudarról érkező szenet egy úgynevezett bakdaru ürítette, a szenet pedig egy tűztér nélküli gőzmozdony vontatta csillékkel vitték az erőműbe, idézi fel a korábbi vezérigazgató. A kazánok működtetésében és a kiszolgálásban mintegy nyolcvanan vettek részt. A rendszerváltás után pletykák keltek szárnyra, amelyek ma is tartják magukat - az erőmű hatalmas termeiben lőszert szerelnek, suttogták a jól értesültek. Gyuricza László azonban cáfolja ezt a mítoszt is: szerinte a hadiipart mindig könnyen lehetett misztifikálni, és ezt so-kan igyekeztek is kihasználni. A nyugdíjas vegyészmérnök szerint teljesen felesleges lett volna a föld alá vinni a lőporgyártást, ugyanis a harmincas évek elején megépült a Péti Nitrogénművek, ahol a lőpor és robbanó-anyagok fő nyersanyagát, salétromsavat gyártottak. Vagyis a hazai lőpor- és robbanóanyag-gyártás ellehetetlenítéséhez elég lett volna a Nitrogénműveket megsemmisíteni, ami végül be is következett 1944-ben. Az egykori vezér-igazgató azt is cáfolja, hogy titkos lett volna az erőmű, szerinte mindenki tudott róla a településen, és az is csak legenda, hogy óvóhelyként tervezték használni, ugyanis
a lakótelepen megépültek az óvótelepek a harmincas évek végére. A második világháború idején zavarok jelentkeztek az erőtelepen, ugyanis akadozott a szénellátás. Befolyásolta az üzem működését az is, hogy a munkások béremelést követeltek, többek között a rossz munkakörülményekre hivatkozva. Bár az igazgatóság nem ismerte el a béremelés jogosságát, végül kisebb mértékben növelte a dolgozók járandóságait.

A létesítmény kilencven éve kezdte meg működését. A szenet egy speciális gőzmozdonnyal szállították az alagúton át a létesítménybe

Gyuricza László szerint a munkakörülményekkel az ötvenes évek végén és a hatvanas években nem volt gond, az emberek büszkék voltak arra, ha az erőműben dolgozhattak. Bár a páratartalom valóban nagyon magas volt, a szellőzőrendszernek köszönhetően semmivel sem volt melegebb, mint a földfelszíni kazánházakban.

A létesítmény működtetését a háború után, 1946 őszén vette át a Nitrokémia tizenkilenc dolgozóval. Bár az erőmű teljes kapacitással tudott működni, a berendezések egy része elavult. A hatvanas években a gyár fejlő-désével bővítették a kapacitást, azonban a széntüzelésű kazánok már nem feleltek meg a megnövekedett elvárásoknak, ezért az évtized elején rekonstruálták a külszíni erőművet. A föld alatti erőmű évente átlagosan 275 ezer tonna szenelt tüzelt el akkoriban, ami mintegy 11 ezer vagon mozgatását jelentette. - Jó befektetésnek gondoltuk a külszíni kazánok fűtőanyagának olajra váltását, idézi fel a nyugdíjas vegyészmérnök. A szénürítés és a salakelhelyezés azonban folyamatos gondot jelentett. A külszíni erőmű fejlesztését végül 1972 elejére fejezték be, itt már modernebb technológiát használtak: vagonbuktatóval ürítették a szenet, amit egy szalag továbbított az erőműbe, míg a salakot egy kötélpályán szállították el. Újabb néhány év elteltével olajtüzelésre álltak át, a technológiaváltással számos munkakör - például csillés, szénkirakó, vagonbuktató - megszűnt.

Gyuricza László szerint legendák és mítoszok övezték a föld alatti erőművet, pedig az energiatermelésen kívül másra nem volt alkalmas

Gyuricza László az erőmű bezárása után a hadseregtől kezdve múzeumokat és több bányát is megkeresett a létesítmény hasznosításával, ám senki nem tartott rá igényt. Mivel úgy gondolták, ipartörténetileg később jelentőssé válhatnak a berendezések, ezért nem szerelték le azokat, csak a húszas évek óta üzemelő turbinákat telepítették át a földfelszíni erőműbe. A kilencvenes évektől kezdve azonban a legtöbb berendezést leszerelték, ócskavasként eladták, az egykori vezérigazgató szerint elkótyavetyélték.

A létesítmény hasznosítására több ötlet is felmerült, ám konkrét lépések nem történtek. Gyuricza szerint alkalmatlan ipari célú felhasználásra, gombatermesztésre inkább megfelelő lenne a magas páratartalom miatt.

Az ipar mementói

Nehéz úgy megtenni itthon ötvennél több kilométert, hogy ne látnánk az út szélén, a kisebb-nagyobb városok határában elhagyatottan álló épületegyütteseket, amelyek néhány éve vagy egy-két évtizede még valamilyen ipari tevékenység szolgálatában álltak. Az üzemek megmaradtak, a munkahelyek többsége valószínűleg örökre megszűnt. Azt gondolhatnánk, a jelenség az egykori szocialista országokban jellemző csak, ám Ausztriában és Észak-Olaszországban is látni hasonló mementókat, persze jóval ritkábban. Közös jellemzőjük, hogy mára az enyészeté lettek: az épületek közötti részeket gaz borítja, az üzemek rozsdás darabjai pedig jobb esetben eredeti helyükön, rosszabb esetben szerteszét hevernek a telephelyen. Bár itthon az 1940-es évek végétől megkezdett erőltetett iparosítás is nagyban hozzájárult a később feleslegessé és versenyképtelenné vált termelőüzemek létrehozásához, a világgazdaság szerkezeti változásai, a szolgáltatószektor felfutása valószínűleg előbb-utóbb bezárásra ítélte volna az üzemek többségét. Az egykori ipari termelésről árulkodó telephelyeket azután se az állam, se az önkormányzatok nem akarták vagy tudták karbantartani, a befektetők pedig nem tolakodtak értük, így a termelést sem indították be újra. A balatonfűzfői föld alatti erőmű története más, ám a végkifejlet mégis ugyanaz: adott az egykoron szebb napokat látott létesítmény, amely ma üresen áll, és hasznosításra vár. A robotizáció előszobájában arra nyilván kevés az esély, hogy ipari célokra használják az egyedülálló létesítményt, de hogy egy jó ötletet kiaknázva sok látogatót vonzana, az könnyen megjósolható.