Hírek

2012.11.23. 19:28

Közel hétezer kilométer lóháton

A dán hadsereg díszvendégei is voltak északi portyájuk során a magyar hagyományőrző huszárok, akik 6843 kilométert utaztak lóháton, s 228 nap elteltével ezen a héten tértek vissza.

Szabó Péter Dániel

Csepin Péter és Bakó Sándor büszke a megtett útra, s már tervezik következő, szíriai kalandjukat is.

- Mindennap korán keltünk, hiszen a lovakat meg kellett tisztítani és etetni, aztán tábort bontottunk, felnyergeltünk, ellenőriztük a patkók állapotát, majd nekivágtunk az útnak - kezdi a beszélgetést Csepin Péter hagyományőrző kapitány, amikor a 11 országon áthaladó északi portya mindennapjairól kérdezem.

A két magyar világjárót Várpalotán Hende Csaba belügyminiszter is fogadta (balról). Csepin Pétert a kisfia is nagyon várta (Fotó: Szabó Péter Dániel)

- Átlagosan 40-50 kilométer volt a kitűzött cél, s ezt hat-nyolc óra alatt tettük meg lóháton. Döntően földutakon, négy málházott lóval haladtunk, nem volt velünk semmiféle kísérőautó, csak magunkra számíthattunk. Néha ugyan egy kis időre csatlakoztak hozzánk helyi lovasok, ám döntően ketten voltunk. Jobb is volt ez így, hiszen a saját ritmusunkban lovagolhattunk - mondja Péter, akit társával együtt a Thuri-várban személyesen köszöntött kedden Hende Csaba honvédelmi miniszter.

- Alapszabály volt az utazás során, teszi hozzá, hogy az éjszaka leszállta előtt egy órával már a táborhelyen kellett lennünk.  Akkor tudunk megfelelő legelőt találni a lovaknak, s a sátrazásra alkalmas helyszínt magunknak, hiszen egy óriás hangyabolyban, egy medve barlangja előtt vagy épp a bölények vonulási útvonalán nem célszerű tábort verni. Épp ezért nem vártuk meg, hogy ránk esteledjen, ez a csúfság csak itthon esett meg velünk. Rácz Péter barátunk a papíron 51 kilométeres gáton vezetett minket Tokajból, ám nem számolt azzal, hogy a derék földművesek még a Tisza-gátba is beleszántanak, ezért a könnyed lovaglásból 80 kilométeres, éjszakába nyúló utazás lett. Persze a vezetőnk se járt utána rendesen néhány napig, ugyanis az első hosszabb túrája volt lóháton, ami bizony alaposan megviseli az embert - mondja nevetve a hagyományőrző kapitány, akitől megtudom, előre csupán az irányt tervezték meg, a pontos útvonalat nem. Mindig találkoznak ugyanis kedves emberekkel, akik meghívják magukhoz a fáradt lovasokat, így tesznek egy-egy rövid kitérőt az úton.

A két magyar világjáró Lengyelország és Németország határánál, amint komppal kelnek át az Északi-tenger egyik öblén

- Lengyelországban épp ezért az előre tervezettnél sokkal több időt töltöttünk, az északnyugati csücsökben keltünk csak át Németországba, a lengyelek ugyanis elképesztően vendégszerető népség, ráadásul minket, magyarokat különösen kedvelnek. Nem csak üres frázis tehát a "lengyel-magyar két jó barát" mondás, feltétel nélküli szeretettel fordultak felénk.  Már a ruházatunkról felismerték, hogy magyarok vagyunk, sőt, azt is rögvest tudták, hogy melyik korszak hagyományait őrizzük. Rendre megállítottak és üdvözöltek minket, szállást és ételt biztosítottak, szinte kézről kézre adtak minket. Amíg például Csehországban vagy Németországban az éjszakák többségét a sátrunkban töltöttük, addig a lengyeleknél jórészt házakban aludtunk - meséli Péter, aki minden este elővette naplóját, s lejegyezte a napi történéseket, emlékezetes pillanatokat.

- Ilyen volt az is, amikor az Oderán történő átkelés után egy jólelkű parasztember és a lánya üdvözölt minket, s meghívott az otthonába - veszi át a szót az eddig hallgatag Bakó Sándor. - Ételt és italt kaptunk a szerény körülmények között élő családtól, akik egy vályogviskóban éltek. A vacsora után vendéglátónk a házi készítésű füstölőre mutatott, s annyit mondott: vegyünk ki egy sonkát, jól jön majd az úton. Láttuk, hogy összesen három darab sonka volt odabent, s az talán a család egész éves élelme volt, ezért nem fogadhattuk el az ajándékot, de a történet jól példázza a lengyelek emberségét és segítőkészségét.

A lengyelek számára  példaértékű volt a hagyományőrző utazásunk, jegyzi meg Csepin Péter.  Az egyik vendéglátónk néhány ital után azt mondta: ha Lengyelország is annyira szabad és bátor lenne, mint Magyarország, hogy két lovas huszárt elengednek a világba, akkor ő lenne az egyik legboldogabb ember a világon - mondja a spanyolul, olaszul, franciául, németül, angolul, oroszul, lengyelül, valamint alapszinten törökül és arabul is beszélő Péter. Szükség is volt a jó kommunikációs készségre, jegyzem meg, utalva a Svédországban történtekre, amikor is állatkínzás vádjával letartóztatták őket a rend éber őrei. Együtt mondják: annyi valótlanság jelent meg a hazai lapokban, hogy érdemes részletesen elmondani a történteket.

- Egy péntek este kértünk szállást az Amal melletti Tosse falucska lovardájában, ahova egyébként barátságos svéd rendőrök irányítottak minket. Az egyik lovunk lába ugyanis beszűrődött, ezért állatorvost szerettünk volna találni, ám egy helyen sem tudtak fogadni minket. Bementünk hát a városba, hogy gyulladáscsökkentő krémeket vegyünk a lovaknak. Visszatértünk a lovardába, majd vasárnap jöttek értünk a rendőrök. Egy túlbuzgó svéd hölgy, aki ott tartotta a lovait, feljelentett ugyanis minket állatkínzásért. Kicsinek találta négylábú társainkat, ráadásul az arab lovamat vékonynak látta, így kihívta a rendőröket, akik hivatalból meg is érkeztek és bevittek minket. Negyvennyolc órán belül aztán bebizonyosodott, hogy oktalanul tartanak minket fogva, az állatorvosi vizsgálat kimutatta, hogy a lovaink jó állapotban vannak. Azzal, amelyiknek beszűrődött a lába, ultrahangos vizsgálatra kellett mennünk 180 kilométerre Tosse-tól. A felvételeken semmiféle komoly probléma nem látszott, ezt később magyar állatorvos barátaink is megerősítették. Mivel azonban a főállatorvos elment nyaralni, nem kaptuk vissza a papírokat, s 35 napon át Svédországban tartottak minket, csak augusztus elején mehettünk tovább - idézi fel a kellemetlenségeket Péter, majd hozzáteszi, az incidens anyagilag is igen megterhelő volt, hiszen az istállóban kellett tartaniuk és etetniük lovakat a nem éppen az olcsóságáról híres Svédországban, ráadásul rengeteg időt is vesztettek. A semmittevés helyett beálltak hát dolgozni, ott segítettek a falusi lovardában, ahol csak tudtak.

A haza-, Várpalotára érkezés után a Thuri-vár előtt  Csepin Péter (elöl) és Bakó Sándor (Fotó: Szabó Péter Dániel)

- Közben naponta edzettünk is, hiszen nem engedhettük meg, hogy eltunyuljunk, az északi portya pedig komoly fizikai felkészültséget igényel - fűzi hozzá Sándor.  Az eredeti tervek szerint Norvégián keresztül lovagoltak volna, ám az egy hónapos csúszás miatt mindez meghiúsult. Túlságosan hideg lett volna, mire a sarkkörre érnek, s a magyarországi érkezés is januárra csúszott volna. Persze azért élményeknek így sincsenek híján. A dán hadseregnek például díszvendégei voltak a várpalotai hagyományőrzők. Az ottani huszárságot ugyanis magyar huszártisztek alapították, épp ezért meghívást kaptak a Slagelse laktanyájában rendezett lovas bemutatóra, ahol sikerült elkápráztatniuk a közönséget.

- Bakó közhuszár a földről hajított fel nekem egy szablyát, amit vágtából kaptam el, s vágtam le vele a karóra tűzött körtéket. Eztán Bakó rátámadt a lóra, az felágaskodott és első patáival kapálózott felé. Közel 4000 ember hördült fel ekkor, majd tapsolt felállva - meséli a Bakonyi Poroszkálók vezetője, aki nem titkolja, a bemutatók mellett részt vettek az esti ivászatokon is, ahogy azt eleik is tették. Ne legyünk álszentek, jegyzi meg, a huszárok életéhez ez is hozzátartozott. Ha megélték a 33 évet, már lenézték a társak és himpellérnek tartották. Az életüket kockáztatták nap  mint nap, ráadásul ezért túl sok pénzt sem  kaptak. Ittak, verekedtek és szerették a nőket is, de ami a legfontosabb: hivatásszerűen éltek és haltak a hazáért.  Aztán visszatérünk az út viszontagságira. Amikor az együttélés nehézségeiről kérdezem őket, Péter nevetve válaszol. - Hála Istennek nem egy tengeralattjárón voltunk összezárva nyolc hónapig, így azért volt helye az embernek, ha egyedül akart lenni. Összezördülésünk sem volt egyébként az úton, mert egyrészt barátok és bajtársak vagyunk, másrészt pedig már az indulás előtt lefektettük a szabályokat. Én főnök típus vagyok, Sanyi pedig kiváló másodhegedűs. Mivel én beszélem a nyelveket, az én feladatom volt a kommunikáció és az útvonal meghatározása, ő pedig a raktáros volt, tudta, hogy hol van a patkó, az étel vagy épp a zab. Mindkettőknek megvolt a feladata, s a másik dolgával nem is kellett foglalkoznunk, hiszen tudtuk: tisztességgel elvégzi azt.

A külhonban olyan sikeres hagyományőrző rendezvények kapcsán szóba került a két magyar hagyományőrző huszár, Csepin Péter és Bakó Sándor régi vágya is. Évek óta szeretnének itt, Várpalotán egy, a szombathelyi Savaria karneválhoz hasonló, nagy volumenű történelmi fesztivált rendezni. Természetesen itt a vár miatt a XVI. század, Thuri György és kora jöhetne szóba. Több országból is örömmel jönnének hagyományőrző csapatok, remélik, a közeljövőben megvalósulhat a tervük. Közben persze már tervezik az újabb utakat is. Jövő ősszel Tokajból indulva, a régi borkereskedelmi úton lovagolnának el Szlovákián áthaladva a lengyelországi Krosnóba. A 300 kilométeres, gyönyörű helyeken áthaladó utat kényelmes tempóban két hét alatt járnák be. Történelmi ruhában kísérnék a szekeret, ami tele lenne jófajta magyar, tokaji borral - meséli Péter, akitől megtudom, fejben már megvan a következő nagy utazás terve is. Három év múlva Törökországon keresztül a szíriai Margat várához lovagolnának el. A II. Endre által alapított várat magyar régészek tárják fel, s a bakonyi hagyományőrzők úgy vélik, nemes feladat lenne az oda-vissza nyolcezer kilométeres út.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a veol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!