Megmaradni magyarnak - Kövér Lászlóval, az Országgyűlés elnökével beszélgettünk

27 évvel ezelőtt alakult meg az első szabadon választott kormány, ezen évfordulón avatták fel Horváth Balázs emléktábláját. Óhatatlanul adódik a kérdés: ilyen rendszerváltoztatást akartak Horváth Balázsék, vagy éppen önök, a Fidesz alapítói?

- Biztosan nem ilyet. Azért is mondom ezt ilyen határozottan, mert 27 évvel ezelőtt nagyon világos, részletezett kép nem volt a fejünkben arról, hogyan is kellene kinéznie Magyarországnak 27 év múlva. Természetesen - talán egy-két kommunistát leszámítva - mindenki egyetértett abban, hogy demokráciában, jogállamban kellene élnünk, de még 1990-ben sem voltunk tisztában az ország valóságos állapotával. Sok illúziónk, reményünk, amit akkor reálisnak hittünk, szép fokozatosan elhalt. Másfelől pedig: idéztem az avatón Horváth Balázs egy 1998-ban elmondott parlamenti beszédét, amikor számomra most megdöbbentő módon már akkor arról a migrációs veszélyről szólt, ami ma a mindennapok keserű élménye. Ez pedig azt a tanulságot hordozza, hogy kevesen gondoltuk, hogy a világ így alakul majd körülöttünk, hogy nemhogy nem lesz egy segítő közeg Magyarország körül, hanem a hosszú, 14 évnyi várakozás után bekövetkező uniós csatlakozásunk után újabb 13 év elteltével kétségessé válik nemzeti érdekeink érvényesíthetősége, legitim képviselete egy demokratikusnak mondott európai szövetségben.

Kövér László: - Most nemcsak a rezsicsökkentést kell megvédenünk, hanem az a tét, meg tudjuk-e védeni civilizációs értékeinket, lesz-e esélyük a gyermekeinknek, unokáinknak egy olyan Magyarországon felnőni, amelyik kultúrájában, civilizációjában is magyar, nemcsak a nevében Fotó: Balogh Ákos

Ha az ember az országos médiából tájékozódik, azt hiheti, iszonyú feszültség van hazánkban. Egymást érő tüntetések, egymásnak feszülések, gyűlölet. Az itteni embereket azonban mintha teljesen más dolgok foglalkoztatnák. Miről szól valójában most a politika?

- Ha már Horváth Balázs emlékezete teremtette az apropót ehhez a beszélgetéshez, akkor menjünk vissza egy kicsit a múltba. Az MDF-nek épp az volt az erőssége az SZDSZ-szel szemben, hogy képes volt a magyar társadalmat, a vidéket is megszólítani '88-90 tájékán. Képviselői azon a nyelven beszéltek, azokkal a problémákkal foglalkoztak, amelyeket a vidéki emberek is értettek és magukénak éreztek. Ezzel szemben az SZDSZ hosszú időn át egy értelmiségi klub volt, és már akkor is jellemző volt rájuk, ami úgy látszik, hogy átöröklődik az utánuk következő generációkra, hogy összetévesztik a Nagykörúton belüli világot - ha jól emlékszem, Antall József fogalmazta meg így - azzal, ami azon kívül van, s azt gondolják, hogy azok a problémák, amelyeket ők fontosnak tartanak, okvetlenül lelkesítik vagy éppen felháborítják a köznapi embereket is. Ez a fajta életidegenség azonban nem egy lesajnálandó tulajdonság mindössze. Az ellenzéki pártok ma nem rendelkeznek sem hiteles vezetőkkel, sem hihető és vonzó programmal az emberek számára. Ezért azok a külső erők, amelyek a nemzeti érdekeket határozottan képviselő mostani kormány leváltásában érdekeltek, - jobb híján - az általuk finanszírozott úgynevezett civil szervezeteken és az általuk támogatott úgynevezett független médiával próbálják a parlamenten kívülre, az utcára vinni a politikai küzdelmeket, hátha sikerül valahogyan tartósan előidézni egy olyan zavaros helyzetet, amelyben az emberek a józan eszük helyett a gerjesztett indulatok alapján hozzák majd meg a választásukat.

Hogyan értékeli az elmúlt hét év kormányzását, elégedettek?

- Az elmúlt hét év több szakaszra osztható, és mindegyiknek óriási a jelentősége. Az első egy-két év a válságkezelésről szólt, a szakadék széléről kellett visszarántani az országot. Hazánk Görögországhoz hasonlóan a pénzügyi-gazdasági összeomlás határán állt, s mindenki úgy könyvelt el bennünket, mint a második dominót a sorban. Nem kis erőfeszítések és nemzetközi politikai küzdelmek révén tudtuk az EU-val és az IMF-fel szemben érvényesíteni a sokat emlegetett unortodox gazdaságpolitikát. Ennek az volt a lényege, hogy nem a magyar családokról és vállalkozásokról akartunk még egy bőrt lenyúzni, hanem az államháztartás elődeink által felhalmozott hiányát a multinacionális cégekre, szolgáltatókra és bankokra kivetett különadókkal pótoltuk ki. Amikor a stabilizáció sikerült, az első ciklus második felében előkészítettük azt a felfelé ívelő pályát, amire aztán már 2014-ben rá tudtunk lépni. Talán ennek is volt köszönhető, hogy akkor ismét jelentős támogatással sikerült kormányt alakítani. A mögöttünk hagyott két-három esztendő pedig már a ténylegesen megtörtént jövedelem-emelkedésen, a gazdaság növekedésén, a foglalkoztatottság régóta nem látott magas számain keresztül azt ígéri, hogy a ciklus végén elmondhatjuk: a rendszerváltozás utáni korszaknak ez volt a legjobb, legsikeresebb négy esztendeje. Az ország büszke lehet az elmúlt hét évben közös erőfeszítéssel elért eredményekre. Ezek közül is ki kell emelnem a legfontosabbat, a családpolitikát, amelynek csak hosszabb távon lemérhető sikerén a szó szoros értelmében nemzetünk fennmaradása múlik.

Önök most az országot járják a nemzeti konzultáció kapcsán. Az ellenzék szerint a konzultáció kérdései károsak és propagandisztikusak. Mit tapasztalnak, érdeklik az embereket ezek a témák?

- Nyilván senki sem vágyott olyan visszaigazolásra, mint amilyen a mostani manchesteri merénylet volt, amely újból felhívja a magyar közvélemény figyelmét is arra, milyen veszélyek fenyegetnek bennünket. Enélkül is egészen egyértelmű volt, hogy az emberek, szemben az ellenzék politikusaival, hozzánk hasonlóan gondolkodnak ebben a témában. Több mint egymillió-hatszázezren küldték már vissza a kérdőíveket, amelyekben nem csupán a migráció megítéléséről kérdeztük az embereket, hanem arról a brüsszeli politikáról is - legyen szó az energia- vagy az adópolitikáról -, amely megpróbál újabb és újabb hatásköröket elvonni a nemzetállamoktól. Az a rengeteg ember, aki megtisztelt bennünket azzal, hogy elmondta véleményét, nem úgy látja, ahogyan a régi SZDSZ rossz hagyományait folytató, magát egyfajta budapesti gettóba záró ellenzéki politikusok gondolják. Lehet persze több mint másfél millió embert ostobának tekinteni, de ez nemcsak nem méltó egy demokratikus politikához, de még csak nem is célravezető.

Talán már egy év sincsen hátra a 2018-as parlamenti választásokig. Mire számítanak ebben az évben, s mi a tétje ennek a szavazásnak?

- Az, hogy sorsdöntő választások elé nézünk, tulajdonképpen minden választás előtt elhangzott már. De valóban, minden egyes alkalom sorsdöntő volt, csak különböző módon. Ilyen volt a 2002-es elvesztett választás is, hiszen ha a papírforma szerint alakul a szavazás, akkor nem köszöntött volna ránk az a következő súlyos nyolc esztendő szocialista-liberális katasztrófapolitikája, amelyik a magyar társadalom a rendszerváltoztatás óta szinte minden addig elért eredményét romba döntötte. De ilyen volt a 2010-es választás is, még akkor is, ha ennek a végkimenetele csak abból a szempontból volt bizonytalan, hogy milyen arányban kapjuk meg a felhatalmazást. Az akkor megszületett kétharmados parlamenti többség olyan szélesre nyitotta a cselekvési teret előttünk, mint ami korábban csak az MSZP-SZDSZ 1994-ben hivatalba lépett kormánya számára volt adott. Így aztán sok mindent helyre tudtunk hozni abból, ami 2002 és 2010 között tönkrement. Ugyanígy sorsdöntő volt a 2014-es választás is abban a tekintetben, hogy tudjuk-e folytatni a kormányzást, hogy a kiteljesedés irányába tudjuk-e vinni azokat a folyamatokat, amelyeket elindítottunk, vagy megint az történik, mint 2002 után, hogy amit évekig építettünk, azt mások visszabontják. De most nem csupán az a kérdés, hogy beérnek-e a következő négy esztendőben a magyar emberekkel közösen elvégzett munkánknak a gyümölcsei, hanem az, hogy egy teljesen elbizonytalanodott, értékeiben és biztonságában megrendült Európában lesz-e, marad-e olyan kormánya Magyarországnak, amelyik megvédi a nemzeti érdekeket, amelyek most már nem csupán gazdasági, materiális érdekek. Most nemcsak a rezsicsökkentést kell megvédenünk, hanem az a tét, meg tudjuk-e védeni civilizációs értékeinket, lesz-e esélyük a gyermekeinknek, unokáinknak egy olyan Magyarországon felnőni, amelyik kultúrájában, civilizációjában is magyar, nem csak a nevében.