Kovács Zoltán a díszpolgári címről, két évtized munkájáról, Pápa város fejlődéséről

- Hogyan fogadta a kitüntetésről szóló hírt?

- Meglepetés volt számomra. Mikor először hallottam róla, az jutott eszembe, hogy lebeszélném a felterjesztőt; aktív politikus vagyok, nem szerencsés, ha egy kitüntetés viták kereszttüzében áll. De olyan sok felterjesztő lett, hogy ennyit nem tudtam volna lebeszélni. Jólesett a testület döntése, még baloldalról is kaptam szavazatot. Minden támogatónak köszönöm.

- Több mint húsz évig vezette a várost. Emlékszik a kezdetekre?

- Pontosan húsz év hatvankilenc napig. 1990. október 26-án lettem polgármester, 2011. január 3-ig. 1988 szeptemberében megalakítottuk Pápán a Fideszt, ekkor kezdődött a helyi hivatalos ellenzéki politizálás. Az 1990-es tavaszi választáson Kövér László lett az országgyűlési képviselő, és sokan javasolták, hogy én legyek a polgármesterjelölt. Párhuzamosan haladt a törvényhozásban az önkormányzati törvény vitája és a kampány. Szeptember 30-ra lett törvény, október 26-án polgármester voltam. Taxisblokáddal kezdődött a ciklus, mindjárt intézkedni kellett.

Közvetlen ember vagyok, engem meg lehet állítani az utcán, mondta a díszpolgári címmel kitüntetett Kovács Zoltán

- Milyen örökséget vett át az elődjétől?

- Infrastrukturálisan nagyon rossz állapotban volt a város. Pénzügyileg egy 100 milliós kifizetés állt előttünk, a Közgazdasági szakközépiskola felújítása és a kórház rendelőintézet beruházása nagy tehertétel volt. El kellett kezdeni egy más szemléletű világot felépíteni. Próbáltam a kollégáim közül a korosztályomat helyzetbe hozni, ők lettek az osztályvezetők; bennük jó partnerekre találtam, fiatalosak voltak, lendületesek. Nekiálltunk más módon várost fejleszteni.

- Teljesen új alapokon?

- Az igazgatás nem változott, a szabályok jelölik ki az utat. Azt gondoltuk, hogy az ügyintézés kultúráján kell változtatni, és a gomba módra szaporodó civil szervezetekkel partnerséget kialakítani. Nemzetközi kapcsolatokat építettünk nyugatra, keletre, az egykori Magyarország területén Losonccal, Kovásznával. Megvoltak az alapjai egy új városrendezési tervnek, de azt sok tekintetben átalakítottuk. Azt a tervet hajtottuk végre az első négy ciklusban, amit 1992-ben eldöntöttünk. Infrastrukturálisan álltunk nagyon rosszul. A szocializmus idején a klerikális Sümeg, Zirc, Pápa a fejlesztésben hátrébb szorultak, kevesebb pénzt kaptak, az úgynevezett szocialista városok jobban jártak. Nálunk 33 százalékos arányú volt a csatornázottság, miközben Ajkán, Tapolcán közel a 100 százalékhoz. A jól burkolt utak aránya is jóval nagyobb volt, mint nálunk. Először a föld alatt kellett mindent rendbe tenni: csatorna,  közműrendszer, sok helyen még gáz sem volt. Utána jöhetett az intézményrendszer fejlesztése. Párhuzamosan megépítettük a sportcsarnokot, és a fürdőt. Korábban létezett egy korszerűtlen, 33 méteres uszoda, amiben semmilyen eredményt nem hitelesítettek. Ilyen lemaradásokkal kellett megküzdenünk.

- Az ország miként tekintett a városra?

- Iparilag nem volt egy erős város, nem tekintették iparosodott városnak. Nagy tehertételként a textilgyárat úgy örököltem meg városvezetőként, hogy 1990 májusában elkezdődött a felszámolása. A dunántúli textilipart felszámolták, nálunk maradt egy más karakterű textilgyártás a felszámolt cég romjain.

- A pápaiak hogyan élték meg, mit gondoltak városukról?

- A pápaiak mindig úgy érezték, hogy Veszprém árnyékában élnek, pedig Pápa lélekszáma az 1960-as évekig nagyobb volt, de mindig is rivalizáltak. Pápa története jó példa arra, hogyan lehetett szétverni egy várost a szocializmusban. Megszüntették a katolikus és református iskolákat, az állami tanítóképzőt, az volt a fő cél, hogy az egyházi és polgári értelmiséget szétverjék, a múltat eltöröljék. A városnak mindig nagy vágya volt, hogy a felsőoktatás visszakerüljön; a diákság, az oktató értelmiség hosszú távon egy városnak fontos szellemi tőkéje. Mára ez a terv részben meg is valósult.

- Mennyire volt látványos az a munka, amit végzett?

- Amikor feltúrtunk, csatornáztunk egy-egy városrészt, ahol több ezer ember lakik, az gyakran bosszantó volt az ott élők számára, de a végeredmény számított, és ezt megértették. Az intézmények felújítása – óvoda- iskolaépítés, az mindig látványosabb feladat. Programok mentén haladtunk: az összes orvosi rendelőt, az iskolákat fel akartuk újítani, lépésről lépésre haladtunk. Mára nagyon jól állunk. Át kellett szervezni az oktatási intézményeket, amikor láttuk, hogy nincs már annyi gyerek, mint korábban. Nagy eredménynek tartom, hogy sikerült az emberekkel megértetni az elképzeléseinket és a nehézségeken sok konzultációval túljutni. Fontos, hogy sor került az egyházi intézmények, ingatlanok visszaadására, bár ez sok feszültséggel járt. Pápán 36 működő intézmény volt az egyházaké. Az egyház gyors lépésekkel kívánt építkezni, mert joggal sérelmezték, hogy korábban el voltak nyomva. Jelentős igények jelentkeztek, és nekünk meg kellett találnunk az arany középutat, a többség számára kedvezően, ezek egy részében a kimenő-felmenő rendszert alkalmazva. Nehéz feladat volt. Aztán amikor a szovjet  hadsereg kivonult, ott maradt a laktanya. Tele volt üres, romos épületekkel. Mit lehet vele kezdeni? Kitaláltuk, hogy legyen egy ipari park, ma 70-80 vállalkozás működik ott, 3000 embert foglalkoztatva. A vasúti közlekedés után a közúti közlekedést erősítettük meg, legalább az egyik oldalon meg kellett építeni az elkerülő utat. Veszprémben már két évtizede körgyűrű ölelte körbe a várost. Korábban erről a különbségről beszéltem. Sokan talán már nem is emlékeznek rá, de felmerült, hogy átkerüljünk-e Győr-Moson-Sopron megyéhez. A Veszprém megyei identitás azonban erősebb volt az emberekben, kérdésünkre kiderült, hogy csak 25 százalék akart Győr megyéhez tartozni.

- A baloldali kormányok ideje alatt is fejlődött a város? Ugyanúgy tudott dolgozni, mint amikor jobboldali kormány volt?

- Amikor baloldali kormány volt, a helyi, baloldali lokálpatriótákkal városi ügyekben, megyei ügyekben lehetett együttműködni. Emlékszem például arra is, hogy ezalatt, három év során tizenhét számvevőszéki ellenőrzést kaptunk. Ki volt adva, hogy jönni kell. Azért volt „ellenszél” is. Amikor 1990-ben elkezdtük dolgozni, annyi volt a feladat, hogy azt éreztük, mintha egy hajórakomány ránk omlott volna. Az alól kellett kimászni, a felszínre jönni. Nem volt könnyű. Nyilván egyszerűbb, mikor a testületben a többséget a hátam mögött tudtam, és a Fidesz kormányzott. Ez csapatmunka, nem „one man show”.

- Hogyan fogadta, mikor ott kellett hagynia Pápa városát?

- Nem jól éltem meg, hogy fel kell adnom újraválasztott polgármesterségemet, és azt, hogy a kormánymegbízottnak Veszprémben kell dolgoznia. Azt mondtam, „ha rossz kedvvel jövök ide, akkor is itt kell dolgozni, jöjjek inkább jó kedvvel”. Egy hivatalba, hatósági ügyek közé érkezve, hivatalnokként tevékenykedve nem ugyanaz, mint polgármesterként, amikor az ember naponta látja a keze nyomát a városon. Szerencsém volt, mert a félelmeimmel ellentétben, a kormányhivatalban alkotó munka részese lehettem. Jó korszakban kerültem ide. Utólag egyáltalán nem bánom, hogy így alakult, nagyon sokat tanultam belőle. Segítőkész, jó kollégák közé kerültem, jól tudtunk együtt dolgozni.

- Pápára másként figyel, mint a többi településre? Beleszól a város vezetésébe? Kérik a véleményét?

- Ritkán, alapvetően távol tartom magam a városvezetés munkájától. Az új vezetés kijelölt magának egy utat, ahogyan én is annak idején, 1990-ben. Van, amiben kikérik a véleményemet, van, amiben nem. Van, amit utólag az újságból tudok meg. De talán így jó, mert ők dönthetnek, övék a felelősség. Ettől függetlenül a városra odafigyelek, mert fontos nekem.

- Szokott hazamenni?

- Jó  hazamenni. Ott voltam gyerek, ott nőttem fel, ott lettem „valaki”, ott vannak a hozzátartozóim, a barátaim, osztálytársaim, sporttársaim, volt ügyvédkollégáim. Viszonylag közvetlen ember vagyok, engem meg lehet állítani az utcán, lehet velem szót érteni, így volt ez, amikor polgármester voltam és így van ez ma is. Ma azért kevesebb idő jut a városra, mint amikor polgármester voltam. Részben más településeket is képviselnem kell, részben Budapestre szólít a munkám egy része, ezeket kell koordinálni, komoly logisztikai munka. Próbálok mindenkinek a kedvére tenni, lehetőség szerint időt biztosítani a találkozásokra, de nem mindig sikerül, hiszen néha 48 óra is kevés lenne egy napnak. A találkozások, a hazai levegő azonban megsokszorozza az erőmet.