Hock Ferenc Nemesleányfaluban őrzi a lovas hagyományokat

Egykoron komoly lovas-élet volt Nagyvázsonyban, amely a lósportok királyának nevezett military (díjlovaglásból, tereplovaglásból és díjugratásból álló, a legnagyobb felkészültséget igénylő szakág) országos központjának számított. Ennek a díszes múltnak a hagyományait őrzi ma a Nagyvázsony-leányfalui Lovas Sport Egyesület. A klub nem nagy, húsz ló és 15 tanítvány, de a lovaglás szeretete a régi.

A klub vezetője, Hock Ferenc Hidegkútról származik, de maga is az egykori nagyvázsonyi iskola neveltje. Az elmúlt évtizedeket lóháton és fogaton töltötte, testközelből élte meg a változásokat. Vagy német turisták ültek mögötte, vagy gyerekek előtte, tanított, versenyzett, állatokat képzett ki. Fogalmazhatunk úgy is, szőrén ülte meg a magyar lovaglás igencsak változatos újkori időszakait.

- Tizenkét-tizenhárom évesen már Vázsonyba jártam lovagolni, a kastélyban működő iskola nagyon híres volt. Rengeteg remek lovas került ki a településről. A versenyzők szerettek ide járni, jó volt a környék, változatos, sportágnak megfelelő a terep - mesélte Hock Ferenc, aki később vezette is a helyi lovasiskolát.

Hock Ferenc nemesleányfalui birtokán őrzi a település lovas hagyományait (Fotó: Horváth Gábor)

Akkoriban más idők jártak, a '90-es években a lovaglás egyfajta reneszánszát élte Magyarországon, legalábbis ami a népszerűségét illeti. A turisták, elsősorban a külföldiek, éltek-haltak minden ezzel kapcsolatos elfoglaltságért. A helyiek pedig lovagoltattak becsülettel, egész napos túrákat szerveztek, a német és osztrák vendégek fürtökben lógtak a kocsikon. Úgy tűnt, sosem fogynak el az érdeklődők, de nem így lett.

- A fő tevékenységünk ma már az oktatás. Minden a díjlovaglással kezdődik, onnan lehet elindulni több irányba. Most 15 gyerek jár hozzánk rendszeresen, rajtuk kívül akadnak olyanok, akik szezononként jönnek. A környékről, de akár Budapestről is. A tanítványok képzett lovakat kapnak, elsajátítják az alapokat, majd jöhet a folytatás.

A lovasok vérében szinte mindig ott van a versenyzés, nem volt ez másként Hock Ferencékkel sem. A vázsonyi lovas Barcza Istvánnal (vagy ahogyan lovas berkekben mindenki ismeri, Pityuval) párban több mint tíz évig hajtotta a fogatokat különböző megmérettetéseken. A hazánkban a Lázár testvérek nevével összefonódó sportág rendkívül összetett és bonyolult.

- Sok alázat kell hozzá, mert hosszú idő, amíg az ember eljut bizonyos szintre. Velünk is ez történt, amikor már azt hittük, jók vagyunk, kiderült, mennyi mindent nem tudunk még. Egy fogaton három szereplő van: a ló, a hajtó és a segédhajtó, mind a háromnak nagy a felelőssége abban, hogy jól menjenek a dolgok. Mindennek passzolnia kell, fontos, hogy embernek és lónak is jó napja legyen. A segédhajtónak óriási a szerepe, ha rossz helyen áll, felborulsz. Nekem szerencsém volt Pityuval, akivel talán sosem estünk, remekül ismerte a pályákat, és ha rossz helyen volt a fogat, egy mozdulattal helyretette azt.

A fogathajtásban persze előfordulnak balesetek, akadnak tragikus kimenetelűek is, egy lovasnak különösen szívfacsaró, ha társa elpusztul. Tragikus, ám természetes. Aki együtt él a lóval, együtt él ezzel is. Volt olyan eset, hogy az állatorvosnak folyt a könnye, míg a lovas kemény maradt.

Azonban nem minden veszélyes szituáció szomorú. Többször is előfordult, hogy megbokrosodott állatokat kellett valahogyan utolérni, megállítani. Emlékezetes egy zánkai eset, amikor a 71-es úton autóval üldözték és fogták meg szerencsésen, komoly balesetet megelőzve a versenyhelyszínről megugró patásokat.

Kalandok persze nemcsak versenyeken érhetik a lovast, főképp azt, aki közel 30 éve működik közre filmekben.

- A történet még 1989-ben kezdődött. Pintér Tamás, alias Oroszlán kaszkadőr-oktató közvetítésével több filmforgatáson is kérték, kérik a segítségünket. Ezek általában kosztümös filmek, de vannak mai korban vagy a jövőben játszódóak is. Nemrég egy helikopter alá kellett bemennünk lovakkal, akik először természetesen elszaladtak a hangos géptől, de aztán megoldottuk a jelenetet.

Hock Ferencék a hazai gyártású mozik mellett forgattak Németországban, Svájcban és Horvátországban is. Rengeteg érdekes élményben volt részük, és sok nehéz, furfangos helyzetet kellett megoldaniuk. Az egyik főszereplő hölgy annyira ügyetlen volt, hogy a lovasnak a ló másik oldalán megbújva kellett segítenie vezetni az állatot. Máskor egy háborús terepről kellett kicsalogatni egy üres szekér elé fogott pacit. A derék állat sehogyan sem akart mozdulni, hiába vetettek be mindent a kamera látóterén kívülről, végül Pityu ötlete alapján egy kötél segítségével húzták ki lassan a szekeret és vele a lovat.

- Ezekben a filmekben általában múzeumi kocsikat használnak, s egy alkalommal az egyik szó szerint szétesett alattunk. Egy várból vágtattunk lefelé macskaköves úton, először kiesett a jobb első kerék, eltörött a rúd, majd hátul is elveszítettünk egy kereket. Én ültem elöl, a kocsi irányíthatatlan volt, eltörött a lábfejem, még szerencse, hogy valaki elénk ugrott és megállított minket. Mondanom sem kell, a kocsiban ülő német színészek nagyon megijedtek. Egy idősebb úr annyira, hogy rossz ajtón próbált menekülni, mondtam neki: andere seite! Elvonult, aztán kicsit később visszajött egy láda sörrel, letette és azt mondta, ma már nem dolgozunk.

A lovasok nemcsak a filmek készítésében segítenek, hanem élsportolók felkészítésében is, az öttusa-válogatott tagjai Nagyvázsonyban végzik munkájuk egy részét. Az itteni edzőtáborban idegen lovakat kapnak, mint a versenyeken, a terepen lovaglással pedig a biztonságérzetüket növelik.

A ló különleges állat, nem könnyű kiismerni és még nehezebb kiképezni. A lovas különleges ember. A Hock Ferenchez vagy Barcza Istvánhoz hasonló tudású emberek évtizedek alatt sajátították el a szakma csínját-bínját.

- Tudomásul kell venni, a ló nem olyan, mint a kutya. Nem lehet lekenyerezni egy kockacukorral, ugyanakkor nagyon ragaszkodó tud lenni. Tudja, ki foglalkozik vele, s annak még a hangját is megismeri. Sajnos a magyar lóállomány, lótenyésztés alaposan visszaesett az utóbbi időszakban. Sok az ügyes fiatal, de ló nem biztos, hogy jut neki. A lovassportok költsége pedig vetekszik az autós sportokéval. A régi mondás ma is igaz: a ló nem tűri a szegénységet.

A történelmi kolléga

Akit csapott már meg istállószag, az tudja, hogy a lótartás egészen különleges világ. Egy olyan tevékenység, amely hosszú ezer évek alatt csiszolódott, fokozatosan formálódott maivá. Bonyolult, mégis tiszta, felépített, átgondolt. Legendákkal, történetekkel övezett. Ősi, néha misztikus. Ha a kutya az ember legjobb barátja, a lovat talán a leghasznosabb társnak lehetne nevezni. Nem barát, inkább amolyan kolléga. Történelmi kolléga, hiszen jóban-rosszban, békében, háborúban, szegénységben, éhezésben, dicsőségben végigkíséri múltunkat. Itt van velünk most is, de ki tudja, mit hoz számára a jövő. Milyen szerepet szán neki a „modern” ember, hol fér meg ebben az egyre jobban szűkülő, még valódi térben. Abban a természetben, amelynek szépségét, tekintélyét, vadságát a szemetelés, szennyezés mellett a klímaváltozás és az egyre sűrűbben felhúzott drótakadályok, kerítések is megtépázzák. Így vagy úgy, a lóval foglalkozók nekem a helyes állattartás példái. Nem ők élnek a lóért, a ló sem értük. A fentebb említett kollegialitás egy természetes szövetség, amelyben mindenkinek megvan a maga helye. Ember és állat közötti kiegyensúlyozott kapcsolat, mintha valamikor kötöttek volna valamiféle szerződést, amelynek pontjait ma is mindkét fél betartja. Ritka az ilyesmi: hagyomány, érték, szenvedély egy lapon. „A ló nem tűri a szegénységet.” A mondás nem feltétlenül azt jelenti, hogy csak gazdag embernek lehet lova, hanem azt, hogy a lótartás nagy felelősség. Komoly, tekintélyes dolog. Ha valaki ma a lovat keresi, minden bizonnyal egy ősi, idillikus természeti állapotot keres, azonban, ha kicsit is odafigyel, akár mást is megtalálhat...