Halálfélelemben: élve eltemetve

- Ma is alig tudok beszélni róla. Szinte képtelen vagyok rá, hogy felidézzem, szavakba öntsem azt a borzalmas napot, amikor azt hittem, ennyi volt, nekem huszonöt évet adott a sors – mondja az asszony, aki arra kér, nevét ne írjam le. Hogy mégis vállalta a beszélgetést, amiatt tette, mert hiszi, reméli, hogy megrázó esete is példa lehet arra, hogy bizonyos embereket, ha visszaengedik a társadalomba, az ő meggyőződése szerint kevés esély mutatkozik arra, hogy megváltozzanak. Elmondja, az illető, aki majdnem az életét vette el, elsőfokon 12 évi fegyházbüntetést kapott, miután vádlott és védője fellebbezett, így másodfokon kettő évet elengedett a bíróság. Erre annak tükrében került sor, hogy a vele történt borzalom előtt az asszony tudomása szerint már követett el szörnyűséget az illető: egy idős nőre párnát szorított annak értékei miatt, mondja még mindig borzongva. Az idős nő aztán szerencsére túlélte, ahogy én is – néz maga elé.  – Amikor a napokban megtudtam, hogy a férfi, aki évtizedekkel ezelőtt velem a szörnyűséget elkövette, nemrég a gyanú szerint Kőbányán gyilkolt meg egy fiatal nőt, kővé dermedtem az ijedtségtől, mert arra gondoltam, mi lesz, ha visszajön? – jegyzi meg még mindig zaklatottan a fűzfői asszony, aztán nekikezd:

- Szikrázó napsütés, gyönyörű idő volt, én 25 éves fiatal voltam, munka után rendszerint sétáltunk, kimentünk a határba a barátnőmmel, ott kötögettünk, napoztunk. Másnap úgy adódott, hogy egyedül keltem útra, mindig is imádtam a természetet, szívesen időztem kinn az erdős, bokros vidéken a település határában. Mivel nagyon szerettem kézimunkázni, hát ismét magammal vittem a kötnivaló kézimunkát, amikor arra lettem figyelmes, hogy a távolból közeledik felém egy férfi. Az illetőt a gyárból, ahol dolgoztam, látásból ismertem, de semmi közünk nem volt egymáshoz, semmilyen kapcsolatban nem álltunk, ellentétben azzal, ahogy azt a minap a kőbányai ügy kapcsán a hírekben hallottam.

A fűzfői asszony hosszabb szünet után képes a folytatásra, amikor felidézi, a férfi minden ok nélkül kést rántott rá, összekötözte a kezét a nőnél levő, kézimunkázáshoz használt erős fonallal, a körkötőtű damilját pedig a nyakára szorította és megragadva őt hosszan arra kényszerítette, vonszolta, tartson vele egy távolabbi helyszínre. Nem volt más választása, mozdulni sem tudott, meg szólni sem a nyakán levő damiltól, végül hosszú vonszolás után a damil megszorításával kényszerítette a nőt arra, hogy csússzon be egy gödörszerű, beomlott pincenyílásba. – Amit ezalatt éltem át, az kimondhatatlan, nincsenek rá szavak ma sem. Hittem, hogy végem van, ezt nem élem túl, mondja halkan, aztán folytatja: a férfi a pince nyílását, miután őt nyakát szorítva bekényszerítette a gödörbe, a nyílást pedig ágakkal, a környéken talált kályhaajtóval, hordóabroncsokkal eltorlaszolta, majd követ, homokot is tartalmazó földet hordott rá. – Zúdult, ömlött rám a sokféle törmelék, föld, majd hallottam a férfi halkuló lépteit, ahogy távolodott, magamra hagyott, és tudtam, esélyem sincs arra, hogy itt bárki rám találjon, arra gondoltam, végem van, jegyzi meg az asszony, aki végül nagy erőfeszítések árán, körmével és – ahogy fogalmaz - szinte földöntúli erővel kiszabadította, kiásta magát. Rohant minél messzebbre, mire egy háznál segítséget kért, aztán kórházi ápolásra szorult, hónapokig táppénzen volt, mert alvászavar, halálfélelem miatt pszichológiai jellegű kezelésre volt szüksége.

Tudomása szerint a férfi még borzalmas tette estéjén megpróbálta értékesíteni a nőtől elvett gyűrűket.

- Hogy álmodom-e róla? Hát persze, hogy álmodom. Egy életen át elkísér, de szerencsére élek, és én el tudom mondani, mi történt, de sajnos van, aki már nem. Vajon mennyi áldozat lesz még, akik találkoznak ilyen elvetemült emberekkel? Őket ki védi meg? – kérdi.