Egy New York-i Veszprémben

Így beszél legelső amerikai élményéről a városlődi Stenger Mihály, aki büszke arra és örül neki, hogy egy lány kedvéért, 18 éves korában kalandvágyból hagyta el az országot 1956-ban. Azt mondja, ma is így tenne.

-Egy jó húslevest kérek, meg bélszínt, kicsit véresen, adja a rendelést a veszprémi étteremben, ahol találkozom vele. Kirobbanó formában van, amióta ismerem ilyen, tele energiával, jókedvvel, állítja, ezt annak köszönheti, hogy soha nem problémázik semmiért, minden helyzetből próbálja a legtöbbet és a legjobbat kihozni, vallja, hogy mindenkinek a lába előtt ott hever az élet, csak meg kell látni benne a lehetőséget, a könnyedséget! Persze légy kitartó, küzdj kőkeményen és váltsd valóra álmaidat!

Stenger Mihály: New Yorkban rendszeresen látogatjuk a magyar közösség és főkonzulátus rendezvényeit, így lesz ez október 23-án is. Ezek a programok életünk részei.   Fotó. Kovács Erika

Nekem sem aranytálcán tette elém a sors azt, ahogyan élek, veti közbe! Aztán sorolja, leugrott a Balatonhoz dióért, aminek különleges íze, illata van. Viszi haza magyar feleségének, és mutatja is a csomagot, de közben már arról beszél, tegnap átugrott ide a szomszédba, Sankt Pöltenbe, Ausztriába egy kis nosztalgiáért. Innen indult el ugyanis évtizedekkel ezelőtt New Yorkba.

-Átmegyek a szomszédba, mindjárt jövök! - ezt mondtam anyukámnak 1956-ban, amikor felugrottam a fél hármas vonatra, és tulajdonképpen egy megállót akartam menni, de a vonaton megláttam egy szép 16 éves lányt, Margót, akiről nem tudtam levenni a szemem. Megtudtam, családjával együtt Bécsbe megy.

Annyira beszélgettünk, hogy egyszer csak azt vettem észre Celldömölkön vagyok, idézi. Meséli tovább: amikor a lány apja látta, hogy egyedül van, azt mondta neki, „Tarts velünk! Nem kellett még egyszer kérni, ment velük. Amikor a kalauz kiabálta, „Bécs felé kiszállás!”, mindenki leszállt a vonatról, és kígyózva, gyalogosan ment tovább a határ menti faluban Ausztria felé, amikor hirtelen lövéseket hallottak. Ő a kukoricásba rohant és ott lapult mozdulatlanul Margóval együtt, riadtan éjfélig. Aztán csend lett, ekkor merészkedtek a házakhoz, amikor egy idős férfi adott menedéket nekik, ahol már a lány családja várta őket. Felidézi aztán, három nap után jutottak át a határon, 1956 november 22-én, majd busszal egy faluba mentek, ahol iskolában kaptak szállást, innen vitték tovább őket Eisenstadtba.

- Margóval külön buszra szállítottak fel minket, soha többé nem láttam a lányt – említi. Ekkor a Szabad Európa rádión át lehetett üzenni, Mihály álnéven tudatta a családjával: „Szellemfi üzeni Városlődre, a temető mellé, hogy minden oké”. A szüleivel tíz év múlva találkozott, erről ma is nehezen beszél.

- Aztán Eisenstadtból vagonokkal Sankt Pöltenbe, egy lágerbe vittek, ahol közel hat hónapig éltem, és itt lehetett jelezni, hogy az ember hova akar menni, folytatta, hozzátéve: Új-Zélandot, Ausztráliát és Dél-Afrikát jelölte meg, gondolván, oda megy, ahová előbb indulhat. Közben megismerkedett egy orvossal, akik segítettek a magyaroknak tovább menni. Közölte vele, hogy a nagybátyja Münchenben él, és az USA-ban is vannak rokonai.

Ezután az orvos tanácsolta neki, szökjön Németországba, mert közben a határőrök majd elkapják, akiknek mondja, él ott rokona, és akkor valószínűleg ott maradhat. Így is történt.

- Megérkeztem Münchenbe, de akkor kiderült, hogy sváb nagybátyám, akit korábban kitelepítettek oda, éppen indult vissza Magyarországra, így kénytelen voltam tovább menni az USA-ba. Nagybátyám megvette a jegyemet vissza Ausztriába, Salzburgnál leugrottam a vonatról, ahol az első lágerbe bementem és mondtam: az USA-ba mennék tovább, ahol élnek rokonaim.

Ezután érkeztem meg 19 évesen New Yorkba, 1957 április 4-én, idézi fel. Később besorozták katonának, először Németországba került, majd végül Vietnamból szerelt le. Visszatérve New Yorkba „sárga taxizott”, miközben megismerte a várost. Néhány év múlva elegáns fekete „limóval” járta a világváros utcáit, világsztárokat vitt filmbemutatókra, privát programjaikra, ahogy ma is, mások mellett Bill Murray, Madonna, Sylvester Stallone, Al Pacino, Robert de Niro az utasa, többel személyesen is jó kapcsolatban áll.     - Hogy milyenek ők? –kérdi.

Többnyire jó fejek, de nekik minden azonnal kell. Az is igaz, hogy kivételesen szép környezetben élnek és szuper elegáns partikra járnak. Gyakran rendeztek számukra fogadást az azóta már lerombolt ikertornyokban, ahová Mihály a 2001-es események előtt is vitt egy sztárt, akivel néhány órával a tragédia előtt hagyták el a helyszínt, mert az illető fáradt volt. -Ha nem így történik, ki tudja, itt vagyok-e? jegyzi meg, hozzáfűzve, a feleségem reggel kérdezte, milyen filmet forgattak a tornyoknál, mert az egyikbe beleszállt egy repülő?  Akkor tudtuk meg, hogy nem filmet forgattak, hanem iszonyú tragédia történt ott! – említi ma is megdöbbenten.  A kérdésre, hogy kedveli-e a világvárost, azonnal igennel válaszol.

New Yorkban boldog, ott él fia is, aki Németországban született. Korábbi és mostani felesége kitűnő kapcsolatban áll egymással.

– A korábbi mindig mondja a nejemnek, szeretlek amiatt is, mert a férjemet levetted a kezemről, nevet nagyot.Mihály azt mondja, örül, hogy annak idején elment és New Yorkban él. A városnak varázsa van, ha megy a Broadway-on, még mindig megáll, mert minden alkalommal lehet látni valami különlegeset, valami újdonságot. Manhattant kedveli leginkább, ott például hajnali háromkor is azt eszik az ember, amit csak akar, nincs lehetetlen, mindemellett lüktet, pezseg az élet.

Az is jó, hogy városszerte elfogadóak az emberek egymással szemben, senki nem számít feltűnőnek, és semmivel nem tűnhetsz ki a tömegből, ott az vagy, aki vagy, úgy mész ki az utcára, ahogy neked jól esik, ha éppen meghökkentően, az sem ügy, fogalmaz.

Városlődön már nem tudna élni, furcsa számára, hogy este hétkor nincs egy lélek sem az utcán, és a két kocsma is bezár.

Igaz, egyik 10-ig nyitva van, ahová az érkező buszról nyolc emberből talán egy betér egy sörre, mondja jókedvvel. New Yorkban rendszeresen látogatják a magyar közösség és főkonzulátus rendezvényeit, így lesz ez október 23-án is.

-Ezek a programok életünk részei, búcsúzik.