Addig élünk, míg dolgunk van

Zsuzsa asszony életében az utazás először kapaszkodó volt majd évtizedekig hivatás lett. - Sajnos 1970-ben meghalt a férjem, és én egyedül maradtam a két gyerekkel. A rám zúduló igen nehéz, fájdalmas időszakot úgy tudtam túlélni, hogy amikor csak lehetett, kirándultunk. Részben a gyerekeimmel, többnyire viszont hasonló érdeklődésű barátnőmmel. Ha mondhatom így, én még klasszikus oktatást kaptam, erős volt az irodalom-, a művészettörténet-tanítás, és nagyon érdekelt a földrajz, a történelem, az építészet. Az utak során szerzett tapasztalatok nemcsak kerekké tették előző ismereteimet, de nagyon jól jöttek a későbbi pályamódosítás során.

Zsuzsa mostanában már csak a barátok, a család miatt utazik
Fotó: Nagy Lajos

- Egy évvel a nyugdíjazásom előtt, mikor a gyerekeim már a saját életüket élték, szóltak, hogy idegenvezető-tanfolyam indul egy utazási iroda szervezésében. Engem a munkám mellett minden érdekelt, állandóan szerveztem valamit a kollégáknak, útjainkról rendszeresen tartottunk élménybeszámolót, örültem a lehetőségnek. Elvégeztem a tanfolyamot és egy hónap múlva megkaptam az első csoportomat, Pozsonyba indultunk. Jól sikerült az út, elégedettek voltak a vendégek. Magam is jártam már ott, és mindig tanultam valamit, mert hiszen nem szabad leragadni. Úgy éreztem, ismét a helyemre kerültem.

- Az idegenvezetés csodálatos dolog, ha van az emberben szeretet, empátia. Ami legalább ilyen fontos, az az együttműködés a sofőr kollégákkal és az utasokkal is. Van a program, amit kínálunk, amire felkészülök, kívülről tudom az útvonalat, a látnivalókat, hogy hol mire kell vigyázni - például a rendszerváltás előtt a bevásárlóutaknál, amiket nehezen viseltem, vagy, hogy ne legyen vita, mondjuk, az ülésrenden, de 40-50 embernél sokféle egyéb gond is felmerülhet. Kell, hogy a csoport tagjai figyeljenek egymásra, legalább az üléstársakra, hogy ki-ki úgy válasszon kirándulást - főként idősebb korban -, hogy tudja, egészségileg bírni fogja. Mert nagyon jó érzés Krakkóban, Bécsben, Rómában vagy Opatijában sétálni, de ha közben kórházat kell keresni, az az egész csoportra rossz hatással lesz. Figyelni kell arra, mit beszélünk meg. Hogy mikor, hol találkozunk, két-két emberből legalább az egyik jó, ha megjegyzi. Aki feledékeny, ne induljon külön utakra!

Amint elérte a nyolcvanat, Zsuzsa nem vállalt többnapos utakat, már a veszprémi városnézéseket is átadta a fiataloknak, akiket nagyon felkészültnek, tehetségesnek tart. Azt mondja, hálás a sorsnak, hogy ennyit láthatott a világból, és ennyi kedves emberrel találkozhatott. Mindenkinek meg kell élnie a maga életét, ő lassan nyolcvanöt lesz, de most sem unatkozik. Szerető család veszi körül: két gyermek, hét unoka, három dédunoka, na meg a barátok. Mostanában miattuk utazik.