Márfi Gyulát ötven éve szentelték pappá, az aranymiséje hétfőn lesz

Azt, hogy pap lesz, már gyerekként elhatározta?

- Egy kis zalai faluban nőttem fel, Pördeföldén. Ott túl sok hivatással nem találkozott az ember, nem volt fogalma arról, hogy mi lehetne. Szüleim földművesek voltak, úgy gondoltam, jó lenne ezt a munkát folytatni. Tetszett nekem a földműves munka. Közel a természet, lehet az állatokkal foglalkozni.

Szülei befolyásolták a pályaválasztásban?

- Bátyámat, aki nálam másfél évvel volt idősebb, szüleim papnak szánták volna, de őt sem befolyásolták igazán. Engem is támogattak, soha senki nem akadályozott abban, hogy pap legyek. Minden vasárnap bementünk Pákára, a templomba, kissrác koromban azon gondolkodtam, tudnék-e ugyanígy misézni, prédikálni, mint a plébános úr. Lenyűgözött a papok udvariassága; barátsággal, szeretettel bántak velem.

Egyenes út vezetett a hivatás felé?

- Két problémám volt. Egyrészt azon gondolkoztam, vajon önállótlan vagyok-e, nem vagyok képes önálló döntést hozni, ezért megyek a bátyám után, aki szintén pap lett. Lehet-e nekem is ez a hivatásom? Sok család van, Isten miért nem másik családból hív meg embereket, miért egy családból kettőt? Nagy megnyugtatásomra szolgált, hogy az apostolok között is voltak testvérek. A másik problémám az volt, hogy már hetedik osztályos koromban kétségeim támadtak, igaz-e az, amit hiszek. Erős volt az ateista propaganda, az emberben felvetődött a kétség, valóban nekünk van-e igazunk vagy azoknak, akik tagadják Istent. Kis faluban kihez fordulhattam volna? A szüleimnek meg sem mertem mondani, hogy kétségeim vannak, amik nagy kínszenvedést okoztak nekem, mert szívemből ragaszkodtam a hithez. Már hetedikes koromban elkezdtem istenérveket fogalmazni amellett, hogy van Isten, kell Istennek lennie. Innen az érdeklődésem, a mai napig elsősorban az úgynevezett fundamentális kérdések érdekelnek. Van-e Isten vagy nincs? Krisztus feltámadt-e a halálból vagy sem? Van-e élet a halál után vagy sem? Akkoriban senkivel nem tudtam megosztani ezeket a kérdéseket. Volt bennem félszegség, nem is mertem bevallani hívő embereknek, hogy kétségeim vannak.

A pannonhalmi bencés gimnáziumban érettségizett.

- A plébános úr javasolta, ő irányított oda engem. Kispapjelöltként kerültem a pannonhalmi gimnáziumba, komolyan vettem az elhívást. A bencés atyák barátsága, tudása sokat jelentett számomra. Voltak köztük egyetemi tanárok is, ez megnyugtatott engem a hittel kapcsolatban is. Rájöttem, ha ők hisznek Istenben, akkor nem kell megijedni. Az állami iskolákban azt tanultuk, hogy aki vallásos, az elmaradott, a papság a tudomány kerékkötője. Pannonhalmán ennek az ellenkezőjéről győződhettem meg.

Milyen emlékek fűzik a teológiához?

- Összesen hat évet töltöttem ott: ötöt a papszentelésig, utána egy évre káplánnak kerültem a szülőföldemre, Pákára, majd ismét egy év teológia. Az első években úgy éreztem, a tanulmányok túlságosan elméletiek, nem adtak választ a kérdéseimre. Harmadik évfolyamtól változott a helyzet. Kiváló professzoraink voltak: a Szentírást Szörényi Andor tanította, a dogmatikát Gál Ferenc.

A teológia melyik ága érdekelte? Mi volt a doktori disszertációjának a témája?

- Mindig az alapvető kérdések foglalkoztattak. Filozófiából szerettem volna doktorálni, de erre nem volt lehetőség, ezért jelentkeztem dogmatikára, és Gál professzor úr kedvéért is. Ő egy olyan témát bízott rám, amivel kapcsolatban kevés irodalom volt, a külföldi újságok írtak a karizmáról. A karizma a Szentírásban azokat a kegyelmeket jelenti, amelyek az embernek a saját adottságaihoz és hivatásához szükségesek, hogy azt keresztény módon tudja végezni; azért, hogy ki-ki a maga adottsága és hivatása szerint dolgozzon. Karizma az a kegyelem, amely nem mindenkinek szükséges az üdvösségre; egyik ezt kapja, másik azt. Kialakítottam magamnak a saját elképzelésemet, ami nem egyezett azzal, amit a tankönyvekben írtak. Gál professzor arra tanított, hogy gondolkozva olvassunk, a disszertáció ne idézethalmaz legyen, hanem írjuk le, amit mi gondolunk arról a témáról. Én ezt követtem. Talán észre lehet venni ma is, hogy a megfogalmazásaim nem sablonszövegek. Általában nem is mondok nagy dolgot, csak amit mindenki tud, legfeljebb nem képes megfogalmazni. Én megfogalmazom úgy, hogy az mindenki számára világos legyen. Akár a migránskérdésben is. Azt, hogy a migrációnak nemcsak okai, hanem céljai vannak, senki nem fogalmazta így meg.

Ötven évvel ezelőtt, 1967. június 18-án szentelték pappá Szombathelyen.

- Után Nyőgérbe, majd Kőszegre kerültem, négy, illetve három évig voltam ott káplán. Szeretettel gondolok ezekre az évekre, a hívek kedveltek, a plébánosaim is.

Két évig Párizsban tanult ösztöndíjasként.

- A francia külügyminisztérium ösztöndíjasa voltam, nyelvet kellett tanulnom. A követelmények nem voltak túl magasak, ennek köszönhetem, hogy boldogultam. A nyelvtanulás nehezen ment és sok idő kellett ahhoz, hogy vizsgázni tudjak. De a professzorok megértőek, nagyvonalúak voltak, igazolták, hogy folytattam a tanulmányaimat. A párizsi egyetemnek három fakultása volt, a bölcsész, a filozófiai és a teológiai kar, én az utóbbira iratkoztam be. A legbarátságosabb embereket az ökumenikus tanszéken találtam, azért annak lettem a növendéke. Ott írtam a disszertációt, három professzor előtt védtem meg.

A párizsi ösztöndíjas évek után a szombathelyi püspökségre hívták.

- Tizenhét évig voltam Szombathelyen, 1978-tól 1995-ig: két évig püspöki szertartó, kilenc évig püspöki titkár, majd öt évig irodaigazgató. Segédpüspökként Egerben két évet töltöttem, 1995-től 1997-ig, utána kerültem Veszprémbe. 1997. augusztus 14-én neveztek ki veszprémi püspökké és szeptember 5-én iktattak be.

A szombathelyi püspökségen töltött évek nyilván hasznára voltak, amikor veszprémi püspöknek kinevezték.

- Mindenben megtapasztaltam az isteni gondviselés létezését. A kezdeti hittel kapcsolatos kétségek nem voltak feleslegesek, hiszen így sokkal megértőbb tudok lenni a kételkedő, ingadozó emberekkel szemben, mint az, aki magabiztosan hirdeti az igét. Nagyon féltem Párizstól, mert nem tudtam a nyelvet, de szükség volt azokra a tapasztalatokra is. Így tudtam II. János Pál pápával és XVI. Benedek pápával négyszemközt beszélni, volt egy közös nyelvünk. Ha nem tudok franciául, ez sokkal bonyolultabb. Nagyon nehéz szívvel mentem be Szombathelyen a püspöki hivatalba, mert mindent el tudtam volna képzelni, csak azt nem, hogy irodista leszek, engem a gyakorlati lelkipásztorkodás érdekelt és vonzott. De ezek a szombathelyi évek sokat segíttek itt, Veszprémben a munkámban. Nem vagyok adminisztrátor típus, de kénytelen voltam az alapvető dolgokat megtanulni. A prédikálás, a liturgia végzése, az előadások tartása számomra nem jelentenek problémát, de egy egyházmegyét nem könnyű kormányozni. Nagyon sok ügyet kell áttekinteni, átlátni.

Húsz éve van Veszprémben. Hogyan foglalná össze az elmúlt két évtizedet?

- Mindenütt, így itt, Veszprémben is szeretettel fogadtak a papok és a hívek is. Nem ismertek, de egyházias gondolkodás jellemezte őket; valószínűleg úgy gondolták, ha Róma kinevezte a püspököt, akkor elfogadjuk. Megszerettek, elfogadtak. Ahhoz, hogy valaki be tudjon tölteni egy püspöki tisztséget, kell intelligencia, tudás, de legalább annyira fontos, hogy legyen empatikus az emberekkel, papokkal, hívekkel, világi vezetőkkel. Meg kell próbálni embernek maradni, ugyanakkor fontos, hogy legyen meg a hit és a bizalom. Amikor 2000-ben infarktust kaptam, annak talán az is oka volt, hogy túl sokat aggályoskodtam. Talán hiányosság volt a hitben. Mindenből tanultam: a kétségekből, a szombathelyi irodai évekből, ezek mind hasznosak. Az infarktus, a nyolc bypass-szívműtét után egyrészt beláttam, megtapasztaltam, hogy ez a földi élet nem örökkévaló. Másrészt a betegek iránt is nagyobb empátiával viseltetek. A Jóisten átsegített a szívműtéten és inkább hála maradt meg bennem, mintsem a tiltakozás, hogy miért én.

A katolikus egyházban a Veszprémi Főegyházmegye nagyságrendben mekkora? Hogyan változott az elmúlt húsz évben?

- A Veszprémi Főegyházmegye a kisebbek közé tartozik. Éppen tegnap este készítettem egy összeállítást, most pontosan annyi papja van az egyházmegyének, mint húsz évvel ezelőtt, amikor átvettem: 117 pap van, 99 aktív, ebből 6 az egyházmegyén kívül szolgál, 18 nyugdíjas. 56 pap halt meg, egyet átengedtem a kaposvári egyházmegyének, 57 pappal lettünk többen. A hétvégén is lesznek papszentelések.

Önt az országban is jól ismerik, többször markánsan foglalt állást közéleti kérdésekben.

- Talán túlságosan is ismernek, ez a tömegkommunikációnak köszönhető. Az elmúlt tíz évben volt néhány írásom, amire felfigyeltek, nem csak az országban. Ma már olyan is előfordul, hogy elmondok egy köszöntőt egy konferencián és másnap már egy olasz lapban jelenik meg.

Hétfőn délután a Szent Mihály-székesegyházban tartja az aranymiséjét. Milyen érzések vannak önben?

- Az aranymise nem az érsekről szól, hanem a minden jó adomány szerzőjéről, Istenről. Elsődleges feladat a hála-adás, a bocsánatkérés az elmúlt ötven év mulasztásaiért, hibáiért, végül pedig a bizalom teljes kérése, hogy a még hátralévő napjaimban a Jóisten maradjon velem. Hogy amit teszek, az szolgáljon az én üdvösségemre, Isten dicsőségére és az emberek javára.

ARANYMISE A BAZILIKÁBAN

Márfi Gyula érsek aranymiséjét ünnepli a veszprémi Szent Mihály-bazilika Főszékesegyházban június 19-én, hétfőn délután öt órakor.

Az ünnepi szentmisén jelen lesznek a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tagjai. Az eseményen köszöntőt mond Alberto Bottari de Castello nuncius, Szerenka Miklós érseki helynök, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, Steinbach József református püspök, valamint Hegyi László főtanácsos Balog Zoltán miniszter képviseletében.

A Szentháromság téren kivetítés is lesz, hogy ezáltal mindenki részese lehessen az ünnepi eseménynek.