Amikor minden szabad hely foglalt - Rupa Éva a Megyei Roma Önkormányzat vezetője összetett célért dolgozik

A Veszprém Megyei Roma Nemzetiségi Önkormányzat vezetőjével, Rupa Évával ülünk éppen a Megyeháza könyvtárában. Évával is van élményünk, egy közmeghallgatás. Olyan alkalom, amire mindenki jöhet, aki kíváncsi az adott ügyekre, amelyen részt vesz az országos szervezet - esetünkben az Országos Roma Önkormányzat - képviselője is. Sokan ültünk az asztal körül. Szót kért az országos ember, és arról beszélt, hogy egyrészt miért kell mindenhova ilyen magas iskolai végzettséget (nyolc általánost) megkövetelni, másrészt ők "ott fent" milyen kevés havi fixet kapnak a munkájukért. A közös ügyekről - pedig vannak bőven - egy szót sem említő, meglepő szavakra csak pár jól öltözött, frissen fodrászolt fiatalember bólogatott egyetértően, az asztal körül ülő többiek megdöbbenésükben levegőt alig kaptak. Mert mi is a helyzet?

Egy budapesti országosroma rendezvényen Szórádi Ferenc, Herold Anna és Orsós János önkéntesek között

Egy szülő, ha jót akar a gyermekének, nem húzza vissza, elzárva előle még a napot is, nem hagyja jóvá a csínytevéseit, hanem azon igyekszik, hogy az ő gyereke is lehessen okos, ügyes, derüljön ki, miben tehetséges, és abban lehessen a legjobb, mert meg kell majd állnia a versenyt. Éva szervezeti oldalról ért ezzel egyet. Azt mondja, lassan két évtizede alakult meg a roma önkormányzat, az országos után a megyei szervezetek is, hogy ne csak szóban élhessenek az autonómiával, ismerjék meg saját kultúrájukat, ápolják a hagyományokat.

- E háromnál sokkal összetettebb a célunk, mások a feladataink, mint amilyenekkel például a német önkormányzat találkozik. Ha kell, akár napi tizenöt órában, elhivatottsággal, szívvel szolgálom a közösséget. Én minden ajtón kopogtatok; van, aki kinyitja, van, aki nem - teszi hozzá.

Jobbra Rupa Éva, a Veszprém Megyei Roma Nemzetiségi Önkormányzat elnöke Fotó: Déri Miklós

Ő, aki egyben a nagyvázsonyi roma önkormányzatnak is az elnöke, tíz éve lett személyi segítő, roma családok mentora. Vallja, hogy minden helyzetből lehet továbblépni, a nagyon fontos következő lépést segít megtalálni.

- Nagyvázsonyban például lakásfelújításra nyújtottunk be pályázatot. A pénz, amit nyertünk, az építőanyagra volt elég, ám Kapolcson találtunk egy roma kőművest, aki meg vállalta a munkát. A fiú, akié a ház volt, kérdezte tőlem, mivel tartozik? Mondtam neki, hogy a szakmunkás-bizonyítványával. Ha hat éven belül bemutatja, rendben vagyunk. Nagyon büszke vagyok rá. Megszerezte a bizonyítványt, a Hátszéltanodában a kollégám lett. Később külföldre ment, majd hazajött, de három nap múlva már itthon is dolgozott. Fantasztikusan erős példa ez a roma embereknek, akiket erkölcsileg, lelkileg és fizikailag is talpra kellene állítani, hogy ne rögzüljenek bele egy olyan megpecsételt életformába, amiből kitörni alig-alig lehet. Ezért kell a megerősítő, motiváló beszélgetés újra és újra. Mi a kollégáimmal ezért a munkáért nem kapunk se fizetést, se semmit, de erre esküdtünk fel, tenni kell! A négyéves önkéntes szolgálatom alatt találkoztam a megye roma közösségeit érintő gondokkal, ezek egyikét sem erőszakkal, kitaszítással kell megoldani, hanem együttműködéssel. Szilárd elképzelésem van arról, hogyan lehet jobbá tenni ezeket az együttműködéseket. Mert soha nem egyetlen problémáról van szó, fel kell tárni az okát, forrását is! Az iskolában ma is gond, hogy a roma gyerekek hátránnyal kezdik az iskolát, és ők maguk is úgy élik meg; ha figyelmetlen, rendetlen, és a tanár kiküldi az óráról, még a szülő is fel van háborodva, pedig egy nem roma gyerek is hasonlóan reagálna arra a tényre, hogy éhesen ült be az iskolapadba. Mindennek oka van, és én például napi kapcsolatot tartok a megyében működő iskolákkal, megyek érzékenyítő beszélgetésekre, a családsegítő szolgálatokhoz, a képzőközpontokba, mert azt szeretnénk, ha a mi gyerekeinkből is lehetne orvos, ügyvéd vagy tanár, példa a többieknek. Ezért kell, hogy mindenről időben értesüljenek, mindenről tudjanak és ezért mi, felnőttek vagyunk a felelősek.

Éva azt mondja, tiszteli és szereti az embereket. Megérti, hogy vannak, akik pár pofon után visszahúzódnak, pedig esélyt kellene adni magunknak arra, hogy egymást megismerjük, mert az egyetlen lehetőség, az együttélés csak így lehet elviselhető. Nincs más választásunk, bíznunk kell egymásban. Ha azt látni, hogy itt is, ott is falba ütközünk, hát falat törni is könnyebb száz embernek, mint egynek.