Éber kóma: küzdelem az emberfelettivel!

Az ember tudomásul veszi, kívül él egy körön, amibe tapasztalatom szerint az éber kómás emberek nem tartoznak bele, így érzékelteti helyzetüket Katalin, aki férjével egyik Veszprém megyei településen él és több egészségügyi intézményt megjártak.

-Tudja, mennyit segít a kutyám és a macskám a hétköznapok elviselésében! – simogatja meg házi kedvenceit Katalin. A kutyát nemrég fogadta be, mert meghalt a gazdája. Rengeteg szeretetet adnak, meg erőt, törődést, amit kevés helyen kaptunk meg Istvánnal! – mondja szomorúan, keserűen a megtört asszony, aki egyetlen intézményt sem nevez meg, mert azt mondja, arra nincs ereje, hogy adott esetben bármivel, bárkivel is küzdjön, amire bizonyítéka amúgy sincs.

–Nekünk az igazság maradt, a kegyetlen valóság, a megváltoztathatatlan, állítja. De ez senkit nem érdekel már rajtunk, a családon kívül! – teszi hozzá.  Aztán belekezd történetükbe: István egészségesen élt, étkezett, rengeteget mozgott, aztán derült égből a villámcsapásként ért minket, amikor hat éve agyérelzáródást, azaz stroke - ot kapott a munkahelyén.

Fél év kemény küzdelem, rehabilitáció után itthon bottal járni tudott, közben egészségügyben dolgozóként érdeklődtem arról, hogy valamilyen gyógyszerre van-e szüksége, ami javíthatna az állapotán, de azt mondták az illetékesek, hogy erre nincs szükség, kezdte történetüket Katalin. Elmondja, mindeközben rehabilitációra jártak, aztán két éve másodszor is kapott egy stroke - ot a férje, Pünkösdkor. Hajnalban felkelt István, a mosdóba akart menni, közben összeesett és mentő jött érte. A kórházban közölték, nem agyérelzáródása van, hanem epilepsziás rohamot kapott.

Katalin sok erőt merít házi kedvenceiből

-Mi gyanakodtunk arra, hogy ismét stroke-ja lehet Istvánnak, mivel epilepsziája addig soha nem volt, stroke-ja viszont igen, emiatt kértük azt, végezzenek kontroll ct vizsgálatot, hogy mihamarabb megkezdődhessen a kezelés, adott estben. Közölték, erre nincs szükség, az első nem mutatta ki, hogy stroke volna fel, várjunk nyugodtan, hogy felébredjen, részletezte Katalin. Az asszony mesélte tovább, mi, a családdal együtt egyfolytában azt kérdeztük, nem kellene-e mégis újabb vizsgálat, hogy teljességgel kizárják a stroke-ot? Másnap az orvostól ezt ismét kértük, ő is azt közölte, egyelőre nem kell ct, aztán délután mégis elvégeztek egy ilyen vizsgálatot, amikor kiderült, hogy a fél agya teljesen elödémásodott már.

A családdal közölték, hogy mostantól nagyobb dózisban adják a vízhajtót Istvánnak, és azt is mondták nekik, valószínűleg a reggelt sem éri meg, mert nagyon súlyos állapotban van a férfi. A ct felvételen az asszonynak megmutatták, hol záródott el az ér István agyában. Sajnos a nagy dózisú vízhajtó ellenére a férfi állapota nem változott, éber kómás állapotba került.

-Az örökre megválaszolatlan kérdés marad számomra, ha azonnal stroke-os betegként kezelik, akkor mi lehetett volna? – kérdi Katalin, majd hozzáfűzi: kálváriánk ekkor kezdődött igazán!

Elmondja, nemsokára átkerült férje az intenvíz osztályról egy általános kórterembe, ahol az asszony tapasztalata szerint nem volt olyan felszereltség, mint az intenzíven, nem volt megfelelő matrac és váladékszívó sem, amire férjének akkor nagy szüksége volt. Ekkor azt is közölték velük, hogy keressenek helyet Istvánnak, amelyben a kórház szociális gondozója is segített nekik. Ezek után Pünkösd után három hét múlva átkerültek egy másik intézménybe.

-Úgy tapasztaltam egészségügyi dolgozóként, hogy éber kómás betegre ez az intézmény nem volt berendezkedve, itt csak feküdt a férjem egész nap az ágyban. Naponta mentünk hozzá, sokat tettünk azért, hogy elviselhetőbbek legyenek a napjai. Arról, hogy itt mik nem történtek meg vele, inkább nem akarok beszélni. Közben ezen a helyen egy bőrbetegség is elterjedt, emiatt látogatási tilalmat rendeltek el, én pedig hazahoztam a férjemet 2014 októberében, utal az előzményekre Katalin.Elmondja, férje 24 órás felügyeltet igényel, emiatt Katalinnak imádott munkáját, munkahelyét ott kellett hagynia, ő ápolja a férjét, mert nem akarja, hogy egy otthonban – ahogy fogalmaz- „egész nap semmi ne történjen vele”.

-Itthon szembesültünk azzal, hogy milyen nehezen lehet beszerezni a szükséges eszközöket, tápszert, kanült, pelenkákat, minden felíratásához szakorvosi vélemény kell.

-Közben az internetről megtudtam, betegemelő eszközzel sokat tudnék segíteni életünkön, hiszen alig tudtam mozgatni férjemet egyedül, és ezt az eszközt be is szereztem, érzékelteti küzdelmét az asszony, majd mondja tovább, tavaly a férjem egyik lábán a sok fekvéstől óhatatlanul is felfekvés alakult ki, ezzel ismét kórházba kerültük. Ott azt mondták, vigyük haza, ápoljuk otthon, de egy hét múlva visszakerültünk a kórházba a seb miatt. Ekkor közölték, le kell amputálni a lábát combtól.

Katalin és férje, István

Ez meg is történt tavaly ősszel. Azóta is többször is visszakerültünk légzőrendszeri problémák miatt a kórházba, aztán idén nyáron, a másik lábán is kialakult a felfekvés, ezzel ismét kórház várt rá. Kapott egy kórházi fertőzést, majd egy hónap után hazajöhettünk, aztán egy hónap múlva ismét vissza, a lábán levő sebek miatt. Néhány hete a másik lábát is levágták, néz maga elé Katalin.

A kérdésre, hogyan telnek napjaik, sorolja, reggel mosdatás, fürdetés, pelenkázás, katéterezés, tápszert ad férjének gyomorszondán át, emelőgéppel dél körül kerekesszékbe helyezi, bekapcsolja a tv-t, rádiót neki, hogy legyen hang körülötte. Az éjszaka sem nyugodt, mert akkor is ellátásra szorul István, például ha nehezen kap levegőt, ki kell szívni a váladékot a gégekanülön át.

-Látom a szemén, amikor tudja, hogy szólok hozzá, jegyzi meg az asszony nagy szeretettel, aki férjével együtt egyik hónaptól a másikig él. „Közgyógy” igazolványt nem kapnak.

-Eleinte még volt bennem düh és harag, meg ezer kérdés, hogy mit kellett volna másként tenni, mit tettem rosszul én, hol hibáztam el, valóban ide kellett jutnunk? Mi történt volna, ha az első perctől kezdve stroke-osként kezelik Istvánt?

Ha mindenki úgy küzdene, mint egyesek az egészségügyi intézményekben? Ha mindenki úgy szeretné a munkáját, és olyan lelkiismerettel bánna a beteggel, és azt a maximumot kihozná adott helyzetből, ahogy némelyek? sorolja a kérdőjeleket Katalin, majd így fogalmaz:  rájöttem, nem lehet mindig, mindenkivel, mindenhol vitatkozni, nem lehet mindig kérdezni, hogy mit akarok én még a férjemnek, aztán szép lassan az ember beletörődik, elfogadja, belefárad? – nem is tudom, mi történik közben, fogalmaz, hozzátéve: ápolom, gondozom Istvánt, amíg él, a szeretet, a tisztesség ezt kívánja, és sokszor arra gondolok, bárcsak én feküdnék ott, a helyén!

Borzalmas ugyanis azt látni, hogy az én sportos alkatú, jó kiállású férjem idejutott, aki a családjának, munkájának élt, és annak idején egyik percről a másikra kizuhant a társadalomból! Gyakran érzékeltem azt az intézményekben, hogy az emberek úgy vélekedtek férjemről, neki már minek?

Volt, aki azt kérdezte, miért nem tettem be egy elfekvőbe, ott már lehet, elment volna, ami neki is jobb lenne!  – fogalmaz Katalin könnyezve, aki úgy gondolja, amíg férjében egy szikra is van az életből, küzd érte. Azt az intézményt, ami – ahogy fogalmaz- mindent meg tudna adni a férjének, azt ő nem tudja megfizetni, így ő gondozza otthon.

- A remény tart életben, hogy meggyógyul István! Nemsokára leszünk 30 éves házasok - szorítja meg férje kezét.