Így jártam a motorommal - Nem elég a sérülés, a bürokrácia is nehezít

Elindultam dolgozni, mint minden reggel, motorral. Bukósisak, kesztyű, motoroskabát, farmer. A csizmát nem akartam felvenni, hiszen elég meleg volt már, egy könnyű, belebújós cipőt választottam.

Ahogy telt a nap, úgy lett egyre melegebb, de egy korábbi balesetből okulva nem adtam alább az öltözetet. Munka után beugrottam a férjemhez, leegyeztettük, hogy mi lesz a vacsora, majd egy interjúra sietve elköszöntem tőle. Nem gondoltam volna, hogy öt perc után újra találkozunk.

- Szia, Papi! Ne ijedj meg, de elütöttek. Itt fekszem a Kádártai úti kereszteződésben, de nincs komoly baj! - vajon ki ne aggódna, ha egy ilyen telefonhívást kapna?! Utólag persze rájöttem, sikerült nagyon ráijesztenem. A munkahelyétől futva tette meg a 200 métert, épphogy leraktam a telefont, már ott is volt.

Nem volt nagy rejtély a baleset, egy autós nem figyelt, nem adta meg az elsőbbséget és kikanyarodott elém. Hiába vészfékeztem, már nem tudtam megállni, összeütköztünk és a földre kerültem. Az eszméletemet nem vesztettem el, sajnos végig éreztem, hogy iszonyatosan fáj a lábam. Igen, tudom. Mégiscsak jól jött volna a motoroscsizma.

Az első, ami átvillant a fejemen, hogy most mit mondok a férjemnek? Sosem volt oda azért, hogy motorozok, mindig úgy engedett el, hogy ellenőrizte a felszerelést, és a Vigyázz magadra! elköszönés sem csak egy bevált formula volt, komolyan gondolta. Erre tessék! Most aztán a szememre vetheti, hogy lám-lám, megmondtam, hogy veszélyes.

Komolyabb baj is lehetett volna, szerencsésnek tartom magam Fotó: illusztráció

A második gondolatom az volt, hogy fel kéne állni, de nagyon fáj a lábam. Vajon meddig fekszem a kereszteződésben, mire jön valaki és segít? Nekem kell felhívni a rendőrséget? Mit kell nekik mondanom? Szerencsére azonban egyből többen is jöttek, egy nagyon kedves hölgy kérdezte, tudom-e, hol vagyok, mi történt velem, hányat mutat és hogy hívnak. Ellenőrizte, hogy magamnál vagyok-e. Miután meggyőződött róla, hogy nincs semmi gond a fejemmel, hívta a mentőket, majd odaadta a telefonját, hogy hívjam a férjem. Hát ez volt az ominózus telefonbeszélgetés. Mire odaért, addigra megjelent a hölgy is, aki okozta a balesetet. Rendkívül meg volt ijedve, amíg kiérkeztek a mentők, az egyik kezemet a férjem, a másikat ő morzsolta, hogy nem lesz semmi gond.

Szirénázva berobogott az autó, majd a kórházba szállítottak. Törést egyértelműen nem tudtak megállapítani, az biztos volt, hogy nem állhatok lábra egy darabig, és térdig befáslizták a bal lábam. Heti szinten jártam kontrollra egy hónapig, előbb fáslizgatták, majd légpárnás bokarögzítőt kaptam, lévén, hogy törés nem, csak komoly zúzódás és szalagsérülés keletkezett. Amíg a lábammal voltam elfoglalva, nem is gondoltam, hogy az ügyintézés majd még nagyobb fejfájást fog okozni. Bár, hozzáteszem, nem is tudtam semmit, a motor édesanyám nevén van, így a biztosítóval is ő tartotta a kapcsolatot. Mondanom sem kell, hogy a kárszakértő lehetetlenül alacsony összeget mondott első körben, így, mivel azt nem fogadtuk el, mehettünk a hivatalos szervizbe. Ott aztán adtak egy árajánlatot, amit a biztosító, arra hivatkozva, hogy tízéves a motor, annulláltatott, és mindössze a felét hajlandó kifizetni. Mivel ebbe nem nyugszunk bele, a biztosítónak pedig törvényben meghatározott 30 napos határideje van a válaszadásra, a baleset után két és fél hónappal még mindig várakozó állásponton vagyunk. Bár még meg sincs minden hivatalos papír, hiszen, bár a rendőrségtől már kézhez kaptam a határozatot, ami szintén kell majd a biztosítónak, jegyzőkönyvet és helyszínrajzot még mindig nem kaptam, hiába kértem ki.

Próbálnám elfelejteni a balesetet, de az ügyintézés még több problémát okoz. Egyben azért szerencsésnek érzem magam, legalább bíróságra nem került az ügy, akkor akár még évekig tudósíthatnék az ügyről, mint a rétestésztát, húzhatnánk az ügyet.