Jutka, aki egy igazi Teréz anya

A kétségeinkre a visszaigazolást évtizedek múlva kapjuk meg. Horváthné Nagy Juditot a Veszprémi Nők Kerekasztala Egyesület (VENŐKE) édesanyaként tüntette ki.

- El nem tudtam képzelni, mit akarhatnak tőlem! - meséli a tavaly decemberi meglepetést, amikor a VENŐKE meghívóját kézhez kapta. A veszprémi Női helytállás napjának megünneplésére - amit nyolc éve az 1956-os néma nőtüntetés emlékére rendeznek - hívták meg. Fogalma sem volt, miért. Aztán eszébe jutott, Zsolti fia az utóbbi napokban gyakran kérdezgette "anya, nem kaptál levelet?" Kíváncsisága nem hagyta nyugodni Jutkát, addig faggatta ikerfiait, míg végére járt a titoknak. Mert ő aztán nem az a típus, aki egy percig is képes kétségek között tipródni! Ilyen volt mindig, jól ismerem, szülőfalunkban osztály-, majd évfolyamtársak voltunk. Gyermekkorom kellemes élményei között őrzöm a vele, náluk töltött időt. Vidám, mindig mosolygós édesapja addig beszélgetett velünk, amíg minket is mosolygásra bírt, édesanyja pedig mindig tartogatott számunkra valami csemegét a konyhában.

Aztán elszakadtunk egymástól harminc évre. Jutkával Veszprémben húsz évvel ezelőtt találkoztam újra, véletlenül. Vagy ki tudja . Az egyik belvárosi virágboltban dolgozott, szóba elegyedtünk. Kedves, érdeklődő, őszinte közvetlensége folytán úgy éreztem, mintha régóta ismerném. Hanglejtése megidézte egy pillanatra mélyre ásott emlékeimet, majd szó szót követett, amikor emlékezetembe villant a kép. Amikor utoljára találkoztunk, az évzáró sorakozónál. Aztán, mint a filmeken, peregtek az emlékképek mindkettőnkben. Azóta sokszor elbeszélgetünk a sors kifürkészhetetlen szándékairól. Ismerem őt, ahogyan ő is engem. Értjük egymást, és ehhez legtöbbször félszavak sem kellenek. Tudom, milyen nehéz döntést hozott, amikor a nyolc éves kisfiúkkal magára maradt, otthagyva az anyagi biztonságot. Rendőrtiszt férje mindent megadott a családnak, de a kicsiktől olyan katonás rendet követelt, amire a legtöbb felnőtt sem képes. Jutka másképpen gondolta, tapasztalta meg a gyermeknevelést. Boldog, szeretetteljes gyermekkora például, megfelelő erkölcsi háttérrel szolgált ahhoz, hogy vállalja az egyedülálló anyák nehéz sorsát.

- Nagy nehezen megtudtam Zsoltitól, hogy a Naplóban olvasta a pályázatot. A két fiú összedugta a fejét, együtt döntötték el, levelet írnak - kanyarítja vissza Jutka a történet fonalát a kitüntetéshez. Mivel Balázs még édesanyjával lakik, a Pesten élő Zsolti számítógépéről küldték el a pályázatot, hogy az édesanyjuk előtt titokban tudják tartani. Az iratokból kiderül, hogy a VENŐKE kiírásának nem volt egyszerű megfelelni, Néhány mondat abból, amit Zsolt és Balázs az édesanyjukról leírtak:

"Édesanyám rokkantnyugdíjas, nyolc éves korunktól egyedül nevel minket fáradtságot nem kímélve járatott bennünket különféle foglalkozásokra... lehetővé tette, hogy Franciaországban járjak egyetemre, miután Keszthelyen diplomát szereztem. Testvérem gyengébben tanult, ezért sokat foglalkozott vele, különórákra járatta, így a szakmunkás-bizonyítvány megszerzése után ő is leérettségizett, majd technikusi minősítő vizsgát tett. Gyermekkorunkban semmiben sem szenvedtünk hiányt, mind a ketten kaptunk egy-egy segédmotor kerékpárt, mert úgy volt igazságos , ezért Ő munka után gmk-zott, és este, miután lefektetett bennünket műszaki rajzokat készített otthon. Neki mindig a család volt az első , így sokszor otthon késő estig dolgozott, ennek ellenére mire felkeltünk, kész reggeli várt bennünket idős nagyszüleink decembertől tavaszig velünk laktak, mert anyu így tudott a két kis öregnek segíteni nagymamánk halála után a nagypapát ápolta, soha eszébe nem jutott volna, hogy idősek otthonába adja. Édesanyánk bátyja 12 éve súlyos betegen elvált, anyukánk magához vette, ápolja, mos, főz rá, a mai napig, amit a nagybátyánk saját fia nem tesz meg. Édesanyánk sok elesett, idős, egyedülálló embert segít. Egyszer a Fókusz című műsorban egy elárvult lányt látott két kisebb testvérével, akiknek másnap megszerezte a telefonszámát és, meghívta őket a Balatonhoz nyaralni tavaly Sólyban kigyulladt egy ház a hírekben is benne volt, a károsult asszony másnap a lakásunkban próbált ruhát, cipőt, hogy télen ne fázzon. Anyu minden karácsonykor, 25-én este az összes egyedülálló barátját, barátnőjét vendégül látja, mindenkinek kis csomagot készít, hogy enyhítsen az ilyenkor még súlyosabb magányukon. Nagyon sokan szeretik, mert rá lehet számítani, és bárkin szívesen segít. Nagymamám sokszor mondta neki, igazi Teréz anya."

- Meg is kaptam az ünnepségen az ide vonatkozó könyvet! - meséli Jutka nevetve. Mert humorérzéknek sincs híján, pedig az élet az egészségét sem kímélte. Gerincbántalmai miatt ötven évesen leszázalékolták. Ennek ellenére irigylésre méltó energiájával naponta bevásárol, főz, legalább hat személyre, mert a baráti körből néhányan mindig nála ebédelnek. Mindenki ismeri a városban, valóságos egyszemélyes intézmény. Mostanában egy hajléktalan párt is támogat, akik a lépcsőház előtt húzzák meg magukat.

- Annyi jót, szeretetet kaptam a szüleimtől gyermekkoromban, abból táplálkozom még ma is. Próbálom a fiaimnak tovább adni. Nem vagyok sírós típus, de amikor a fiúk pályázatra küldött levelét elolvastam, kibuggyantak a könnyeim. Csak annyit tudtam mondani, én mást nem kérek karácsonyra. Boldog vagyok, és nagyon büszke a fiaimra. Amit tőlük kaptam, annál többet szülő, anya nem kaphat, nem remélhet.