Van visszaút a pokolból

- Nálunk, az Anonim Alkoholisták önsegítő csoportjában az értelmiségitől a sportolón át a segédmunkásig mindenféle ember megtalálható. Egymásnak csak a keresztnevét ismerjük, ez alapszabály. Mindannyiunkat a nem ivás vágya köt össze. Egymást segítjük azzal, hogy őszintén beszélünk a múltunkról, és soha nem azt mondjuk, meggyógyultunk, hanem, hogy alkoholisták vagyunk, de már hónapok, évek óta nem iszunk. Mi nem hetekben, hónapokban fogadkozunk, 24 órára tervezünk előre, amikor kijelentjük: "Ma nem iszom!" És mindent el kell követnünk, hogy ezt be is tartsuk. Kezdetben nekem is nagyon nehéz volt, de segítettek a többiek.

Kriszti azt mondja, a józanodása őszinteséggel járt, levetette az évtizedeken át viselt álarcát, ma már bármiről nyíltan képes beszélni - ez is kellett a gyógyulásához. Mint annyi más hányatott sorsú emberé, az ő élete is gyerekkorában pecsételődött meg. Az apai ágon mindenki mértéktelenül ivott, erről volt „híres” a család a Balaton-parti városban. Rettegéssel és szorongással teltek a gyermekévei az alkoholista családban. Osztálytársai tudtak a zűrös hátteréről, de így is elfogadták, szerették, a felnőttek felkarolták és sajnálták. Krisztit nem lehetett nem szeretni, hisz állandóan mosolygott másokra, csak belülről őrlődött. Kitűnő tanuló volt, ő mindenkinek meg akart felelni.

Utólag tulajdonított annak jelentőséget, hogy 14 évesen vett magának egy üveg édes likőrt, ami nagyon a nyelvére való volt. Középiskolában a sport kitöltötte az életét: a kézilabdapályán adta ki magából a szorongásait, feszültségét. Csakis a játék közben volt önbizalma, aminek a hiányát később az alkohol töltötte ki. Akkor döbbent rá, hogy függőnek született, amikor a műszaki főiskola jóvoltából kéthetes tanulmányúton vett részt az NDK-ban. Az egyik este úgy lerészegedett a sokadik feles után, hogy mindent összehányt. Húsz éves volt.

Valami bennem másképp működik, mint a többiekben, akik két pohár után le tudnak állni, fogalmazódott meg benne a döbbenetes felismerés. Ám az élet visszarántotta a képzeletbeli szakadék széléről, amikor férjhez ment, s jöttek a gyerekek. Csak akkor borzadt el magától, amikor a második gyerekével a szíve alatt újból a pohárhoz nyúlt. Akkor halt meg az apja, a gyász feldolgozására fogta az ivászatát. Aztán zugivó lett, aki naponta rátöltött, mert akkor nem remegett a keze a tervező asztal fölött. Egy idő után a munkahelyén is észrevették, hogy iszik. Megérezték a leheletén, beleszagoltak az asztalon felejtett „üdítős” üvegébe, s látták a szemének gyanús csillogását.

Kamasz fiai is tisztában voltak anyjuk állapotával. Férje és munkahelyi főnöke újabb és újabb kezelésre küldte: meg akarták menteni.

A mai napig sem érti, hogy a pszichiátrián, ahol négyszer is megfordult, miért nem az alkoholizmusával foglalkoztak, miért csak a kedélyjavító dilibogyókat nyomták belé. Az orvosok egyre több gyógyszert írtak fel neki. A napi húsz darab megtette a hatását - látszólag. Ettől még nem szűnt meg a betegsége, a felszín alatt tovább izzott a vágy a pia után. Aztán újból el kezdett inni, immár a gyógyszerekre. Férje a zűrös ügyei ellenére próbált rajta segíteni. A kisebb fia elköltözött tőle, a nagyobbik, aki egyetemre járt, naponta hívta fel telefonon, hogy lelket öntsön belé. Amikor az egyik reggel váratlanul hazament, s az anyját részegen találta az ágyban, üvöltve követelte, hogy azonnal hívja fel valamennyi ismerősét, s mondja el nekik, hogy alkoholista. Végül elhagyta a férje, aki véletlenül tudta meg, hogy párja felvett a lakásukra egymillió forint kölcsönt. Azonnal bement a bankba, rendezte a „számlát”, de volt nejétől elvette a bankkártyát.

- Fiatalasszonyként 65 kiló voltam, aztán a piálás miatt lefogytam 48-ra, majd amikor már a legmélyebbre süllyedtem, 95 kilóra felpüffedtem. Napközben 25 nyugtatót szedtem be, este három altatóval zártam a napot, közben döntöttem magamba a szeszt. A végén már együtt ittam a hajléktalanokkal, akik elég gúnyosan néztek rám: már a nők is ? Egy napon, 2010 tavaszán, a nagyfiam felhívott, s javasolta, keressem fel Veszprémben az Anonim Alkoholisták, az A. A.-sok gyűlését. Testileg, lelkileg összetörve, mélységes önsajnálattal léptem a jól öltözött, nyitott szellemű társaság tagjai közé. Piás voltam akkor is, de ezért nem tettek rám megjegyzést, nem is kérdezősködtek. Nagy szeretettel fogadtak engem, akit akkor már mindenki megvetett.  Valamennyien pár percben meséltek az életükről, úgy, hogy az elején kijelentették önmagukról: alkoholista vagyok.

Ez után három hétig nem ittam. Aztán sírva vallottam be nekik, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Megöleltek, vigasztaltak, s csak annyit mondtak, ami bizonyára elsőre furcsán hangzik, hogy, köszönjük, helyettünk ittál, Kriszti. Látták a küzdelmemet, ezért is segítettek hol egy telefonhívással, máskor felnéztek hozzám, tanácsot adtak, hogy mit csináljak, ha rám tör a kényszer. Ők javasolták, hogy keressem fel azt a dél-dunántúli rehabilitációs központot, ahol gyógyszer nélkül gyógyítják az alkoholistákat, úgy, hogy közben bevezetik őket az Anonim Alkoholisták 12 lépéses felépülési programjába. Nem mindenkinek szükséges ez a terápia, de nekem kellett a súlyos testi-lelki leépülésem miatt. Ott tanultam meg, hogy nem elég nem inni, a józan élethez változni kell!

Közben a munkahelyemen is már elindíttatták velem a leszázalékolásomat, mert úgy látták, nálam nincs visszaút a normális életbe. A program mentén haladva megtanultam, ne felejtsem el a múltamat, de már a jelenben éljek. Fel kell ismernem, ami hasznos, a többit el kell engednem. A. A. csoportban van, aki a felső erőben hisz, ami lehet akár a mi kis közösségünk is. Én Istenhez fordultam, bár nem járok templomba. A hitet és a vallást ma már másképp értelmezem. Kezd helyreállni az önbecsülésem, s erősödött az önbizalmam is. Hálás vagyok a sorsnak, hogy mégsem jártam végig a leszázalékolás útját, hanem visszamehettem dolgozni, ahol nem éreztették velem a múltamat.

Családjától is erősítést kapott. Kisebbik fia már jó ideje hazaköltözött, a férjével megmaradtak barátok. Szégyelli, hogy annak idején a nagyobbik fiára olyan nagy lelki terhet rakott, ami agyonnyomta a srác gyerekkorát. Most azon van, hogy kilépjen az anya-fia szoros kötelékből, s hagyja, hogy a fiú felnőttként élhesse saját életét.

- Sorstársaimat ma már a barátaimnak, lelki tárasaimnak vallom. Hetente kétszer egy órányit vagyunk együtt húszan-harmincan. Az alkoholizmus testi-lelki betegség, programunk a lelket erősíti, gyógyítja. A gyűléseken felépülésünk tapasztalatait, érzéseinket osztjuk meg egymással. Egy idő után megjön a hit is, hogy van visszaút a pokolból: boldogan, kiegyensúlyozottan élhetünk mi is. Azt valljuk: alkoholistát csak alkoholista ért meg. Mindenkinek megünnepeljük a születésnapját tortával. Na, nem a naptárit, hanem azt, amikor felhagyott az ivászattal. Külön önsegítő csoportba járnak a hozzátartozók Al-Anon néven, akiknek fel kell dolgozniuk alkoholizáló családtagjuk életvitelével járó lelki és helyenként testi kínszenvedéseiket. Ma már segítőként én is felkarolom a felépülés reményében a hozzánk fordulókat. Gyógyintézetekben keressük fel a még szenvedő alkoholistákat, átadva a józanság üzenetét. Hálás vagyok az Istennek, az A. A. programjának és társaimnak, hogy ma már józanul élhetek.

Az Anomin Alkoholisták első szervezte 1938-ban alakult Amerikában. Hazánkban 25 éves múltra tekintenek vissza. Ebből az alkalomból tartanak e hét végén jubileumi összejövetelt Veszprémben, ahol öt éve jött létre a helyi csoport. Ma és holnap számos előadás hangzik el, amiből kiderül, soha nem szabad feladni, mert mindig lesznek olyanok, aki segítő kezet nyújtanak a rászorulónak, ha már mindenki elfordult tőlük.