Újévi kívánságok a kalendáriumból

Egy hajléktalan épp felém tolta a biciklijét az egykori Bástya Áruház mögött, és arról énekelt, hogy boldogságot pénzen nem lehet venni. És kacsintva rám kérdezett, hogy ugye. Én pedig ráébredtem, hogy de, és az akciós, krómozott zellerhámozó, egyben szarvasgomba-kockázó masina helyett inkább vettem egy jégeralsót meg sört. Csupa hasznos holmit.

Ezután nekiláttam a családi látogatásnak, ott több a boldogság, mint a pénztárnál. Elvégre a világ végét túléltük, eggyel kevesebb az aggódnivaló, ettől kicsit szentimentálisabb is lettem, megkönnyezem a Bud Spencer-maratont is a tévében, és újra megtapasztalom az egyszerű alapigazságokat. Nem kívánok már túl sokat, csak épp annyit, amennyi abban az újévi kívánságban szerepel, amelyet nagyszüleim fedeztek fel egy leltár során talált, 1860 körüli kalendáriumban. Amikor nagypapám volt a lépcsőházban a "főhajjakend", minden évben összefirkálták az újévi köszöntőt, ám ezt a verset épségben hagyták. Ami épp elég.

„Adj nekünk hóval csikorgó,
csengős szánkós, víg telet,
és igazi szép tavaszt,
ha eljön a kikelet.

Adj termést a kalásznak, 
hogyha majd kévébe dől,
adj munkát a dolgos kéznek,
hogy ne tengjen tétlenül.

Adj a békés haladásnak, 
messze nyúló tág teret,
adj gyümölcsöt minden fának,
minden szájnak kenyeret...”