Ware házaspár: "Jobb ma itt az élet, mint Nyugat-Európában"

A major nevének két legendája is van. Az egyik, hogy egykor török csapatok sátoroztak itt, akik Hegyesd várát ostromolták, a másik szerint a tanya a közelben elterülő, sátor alakú hegyről kapta a nevét. Az mindenesetre bizonyos, hogy ma Ware Borbála és férje, Peter családi gazdasága teszi méltán ismertté és külső szemmel is szerethetővé a Hegyesd közelében, a Balaton-felvidéki Nemzeti Park területén található birtokot.

Ware Borbála a Csalán Egyesület gazdatúráján lelkesen, jó szívvel és készségesen mesél mindenről, ami ma számukra a gazdaság, a természettel összekapcsolt életmód. A kirándulók csapata előtt haladva egyesével ismerteti az udvarukon katonás sorba rendezett mezőgazdasági eszközöket, melyeknek neve és formája alapján sokszor nehéz kitalálni, melyik mire való. Akad a tágas majorban dobkasza, rendsodró, a legelők körbekerítésénél használatos oszlopverő, mellyel naponta százhúsz oszlopot is levernek a földbe. Látni műtrágyaszórót, mellyel a biogazdaságban nem műtrágyát szórnak ugyan, hanem fű- és lucernamagot vetnek az állatok legeltetéséhez. Borbála egy lapos, széles, utánfutószerű eszköznél áll meg, mint mondja, ez is saját alkotás, ezt bálabehordóvá alakították át.

- Zöldtakarmány-felszedőből - teszi hozzá Peter tökéletes magyarsággal. Az angol férfi és magyar felesége korábban évtizedekig Dél-Angliában élt és gazdálkodott, de több mint húsz éve Balaton-felvidéki tanyájukat fejlesztik, gondozzák. A házaspár földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkozik a harminchektáros biogazdaságban, húsz szürke szarvasmarhát tartanak a legelőkön. A szántóföldön elsősorban az állatok téli takarmányának valót termesztik, de a gondosan betakargatott, házi veteményeskertben az oregánó és a rebarbara is megterem, illetve baromfiudvart is fenntartanak, utóbbiba nemrég új lakók érkeztek.

- Peter szerette volna, ha galambokat is tartunk - mondja mosolyogva Borbála, aki beszélgetésünk során elmeséli, náluk minden ötlet hasonlóan szívből jött és jön a mai napig, nem kívánnak mintagazdaság lenni. - Akkor mások által előírt mintát kellene követnünk, ami nem biztos, hogy a mi utunk. Számunkra ez egy kényelmesebb álláspont, mi ebben bírunk, tudunk boldogok lenni.

Amit Borbála és férje, Peter a biogazdálkodásról tud, azt nemcsak gyermekeiknek, hanem másoknak is szívesen továbbadják
Fotó: Leitner Vera

- Sátormapuszta mezőgazdasági szempontból kedvezőtlen adottságú, nitrátérzékeny területnek minősül, így a talajban lévő vízbázisok védelme érdekében elengedhetetlen, hogy környezetkímélő módon gazdálkodjunk, de mi eleve biogazdálkodást szerettünk volna létrehozni. Az állam felismerte, hogy a vidék csak úgy képes embereket, kirándulókat fogadni, ha valaki rendben is tartja ezeket a területeket, így a kedvezőtlen adottságú területeket is támogatják, nem csak a közvetlenül termeléshez kötődő területeket. Amit a gazdaság így támogatásként kap egy évben, az nagyjából egy ember fizetését fedezi, emellett mi védett őshonos állatokat tartunk, abból élünk, amit termelünk. Korábban erősebben építettünk a falusi turizmusra, különböző tanfolyamokat tartottunk, ma már nem hajtjuk magunkat annyira. A kevesebb is elég, hogy a végén több legyen - mondja Borbála természetes, ugyanakkor mély bölcsességgel.

- Az utóbbi néhány évben egyik legsúlyosabb problémánk a vadkár. Olyan mértékű a kár, hogy csökkenteni kellett a saját állatállományunkat, hogy legyen elegendő ennivaló a marháknak, miután előlük legeli le a szarvas. A vaddisznó feltúrja a legelőt, tönkreteszi azt, a maradékot a szarvasok legelik le, így nem túl sok marad a saját marháinknak. Ezenkívül a téli takarmányt is legeli a vad, a gyümölcsfákat is tönkretették. Miközben a helyi vadásztársaság felelősséggel tartozik a vadkárért, úgy tapasztaljuk, hiányzik az együttérzés - véli Peter. - A társaság azt a nézetet vallja, hogy minél több vad van a térségben, annál jobb. Sajnos nem a vadásztársaságnak kell megbirkóznia nap mint nap az elmúlt 10 évben drámai mértékben felszaporodott vadállománnyal - teszi hozzá a gazda, akinek sokszor komoly fejtörést okoz a vadak sűrű látogatása.

- Két gyermekünk van és két unokánk, ők nem itt élnek, de mindnyájan szeretik a tanyát. Itt tartjuk közösen a disznóvágásokat, lekvárfőzéseket, együtt szedjük a gyümölcsöt. Ha a mai világban az ember többet akar, és van tudása, hogy több pénzt szerezzen, akkor addig menjen és tegyen érte, amíg fiatal, ezért nem erőltetjük, hogy a gyerekeink azt folytassák, amit mi elkezdtünk. Ez a mi álmunk volt. Ha akarják, majd felveszik és viszik tovább, ha nem, akkor nem. A lányomék jelezték ugyan, hogy szívesen folytatnák, segítenének nekünk. Ha a saját életükben eljön ennek az ideje és realitása, akkor örömmel várjuk őket, mert persze az a legjobb, ha együtt a család - mondja Borbála, majd hozzáteszi, amit ők a férjével tudnak, azt nemcsak gyermekeiknek, másoknak is szívesen továbbadják.

- A napokban arról beszélgettünk, hogy, összehasonlítva a kelet- és nyugat-európai életet, azt tapasztaljuk, jobb itt élni. Sokan a kintiek közül - és nem a kitelepült magyarokról, hanem az őshonos nyugatiakról beszélek - már érzik, hogy nem olyan jó nyugat-európainak lenni. Mi most nagyon boldogok vagyunk és jól érezzük magunkat itt, ahol a szűkebb család mellett még beszélhetünk olyan közösségekről, mint a falu és az azon túli, bővebb környezet. Ha a sokszor eluralkodó panaszkodástól eltekintünk, alapvetően jó, érző emberek élnek itt Magyarországon, a Dunántúlon. Sőt, néhány éve már minket sem furcsa csodabogaraknak néznek - teszi hozzá nevetve Borbála -, hanem látják az értéket, amit létrehoztunk és naponta megélünk.