Verseny a csapatokkal, majd versenyfutás az idővel

A tűzoltók védőszentjét, Szent Flórián napját május negyedikén ünneplik. Az ünnephez kapcsolódva idézte fel emlékeit.

Elmondta, hogy tűzoltó bátyjával ment a szertárba 1965-ben, 14 éves korában. A kedves fogadtatás, a versenyek, a jó csapat annyira megtetszett neki, hogy jelentkezett önkéntes tűzoltónak.

- Első látogatásomkor Bátori Tivadar volt a parancsnok, akinek úgy köszöntem, hogy csókolom Tivadar bácsi. Ő rám mosolygott, és mondta, itt nincs bácsi, mindenki, kortól függetlenül úgy köszön, hogy szervusz bajtárs - idézte fel első élményét.

Szabó Lajos Fotó Tisler Anna

Akkor egy Csepel kocsival oltottak. Megengedték az iskolás fiúnak, akinek látták az őszinte érdeklődését, hogy beüljön a kocsiba, majd gyakorolja a szerelést, ismerje meg az eszközöket. Abban az időben gyakran jártak versenyekre. Hamarosan ő is helyet kapott  a csapatban.

- Összetartóak voltunk, és nagyon jók - mondta nevetve. - Ha megláttak bennünket a többiek, lemondóan legyintettek, megjöttek a sümegiek, már csak a másodikak lehetünk. Aztán már a munkába is bekapcsolódtam.

Az első oltás, amelyen már részt vett, 1967-ben volt. A Sümegről Tapolcára vezető út mentén, a nyirádi elágazásnál nagy területen égett az erdő. Komoly volt a helyzet, a környező városokból is jöttek. Utána többen kérdezték, nem félt-e?

- Nem, soha nem féltem - mondta. - Bajban nincs idő a félelemre gondolni, akkor cselekedni kell,  és bíztam a bajtársaimban. Ez a hivatás a kölcsönös bizalomra épül. Tudjuk, hogy mindannyian a tudásunk legjavát adjuk, mindent megteszünk egymás biztonságáért is.

Riasztották őket balesethez, műszaki mentéshez. Örültek, ha élve sikerült kivenni a járműből a sérültet. A halálesetek sokáig nyomasztották őket. Sokszor mentettek életet is.

- A hatvanas évek közepén történt, hogy Káptalanfára riasztottak bennünket egy lakástűzhöz - emlékezett Szabó Lajos. - Mire kiértünk, csaknem az egész tetőszerkezet lángokban állt. Az udvaron több fiatal zokogott. Egyikük elindult felénk. Láttam, akar mondani valamit, de a sírástól alig jött ki hang a torkán. Idegesen mutatott befelé. A mami, ott a mami, zokogta. Beteg, nem tud felkelni. Tudtam, azonnal cselekedni kell. Vizes zsebkendőt tettem az arcomra, berontottam a házba. Akkor már mindent füst borított, nem láttam semmit. Akkor hallottam az idős nő segélykiáltásait. Mentem a hang irányába, reméltem, nincs becsukva az ajtó, és nem esek el semmiben. Az ugyanis mindkettőnk életébe kerülhetett volna. Szóltam, jövök, kiviszem, ne féljen. Elértem a szobát. Tapogattam a füstben. Megtaláltam a néni kezét. Megfogtam, ölbe vettem. Elindultam kifelé. A súlyos mozgáskorlátozott néni közel volt már a nyolcvanhoz. Egyedül esélye sem lett volna kijutni. Nehezen lépkedtem, már fogytán volt a levegő. Aztán világosságot láttam. Kijutottunk. Leültettük a nénit a padra. Unokái zokogva borultak a nyakába. A fiatalok is megnyugodtak. Szörnyű látni, hogy a tűz martalékává válik a nagymama élete munkája, de őt meg tudtuk menteni. Veszteség az elégett berendezés, a semmivé vált családi fotóalbum, a leégett ház, az emberi élet viszont pótolhatatlan. Bárhova mentünk, az első és legfontosabb az emberi élet védelme. A nénit füstmérgezéssel kórházba vitték, de gyógyultan távozott.

A hatvanas és hetvenes években még sok volt a nádtetős ház, amelyik könnyen kigyulladt. Számos helyre mentek oltani. Legtöbbször csak a tető égett le, a házat meg lehetett menteni. A lakók lelkében viszont kitörölhetetlen nyomot hagyott az ijedtség és a látvány.

- Abban az időben még ismeretlen volt a mai tűzoltókat segítő korszerű technika - mondta a tűzoltó. - Ha riasztás volt és menni kellett, a hangosbemondóból értesültünk róla, és felállítottunk egy riadóláncot. Tudtuk, ki kihez lakik a legközelebb, ki kihez megy, ha szükség van ránk. Nem volt ügyeleti beosztás, akit otthon találtunk, jött. Senki nem mondott nemet. Tudatában voltunk annak, mekkora a felelősségünk. Emberéletek, családok sorsa múlik rajtunk. Amikor megérkezett a szertárhoz a szükséges létszám, indultunk. Gyakran kaptuk  riasztást éjszaka. Előfordult, hogy kora este kiértünk egy erdőtűzhöz, és másnap reggel hét óráig ott voltunk. Szerencsére mindenki munkahelye megértően állt hozzánk, ha éjszaka mentettünk, másnap otthon maradtunk pihenni, igazolták a napunkat.

A tűzoltók munkáját mindenki segítette. Egyszer majdnem baj is lett abból. Szalmabálák égtek. A falubeliek vasvillával, gereblyékkel mentek széthúzni a bálákat. Egyikük dohányzott, szórta le a bálákra a hamut. Nem értette, miért kérik a tűzoltók, hogy azonnal oltsa el a lángot. Egy havas téli napon Gógánfára riasztották őket. Az egyik kanyarban megcsúszott a vízzel tele kocsi, majd az árokba dőlt. A termelőszövetkezet traktorja húzta ki. Az épület, amelyhez siettek, viszont leégett.

Az idős tűzoltó elmondta, ma nagyobb veszélynek vannak kitéve, mint voltak 30-40 évvel ezelőtt. Ma már minden házban tartanak gázpalackot, néhol többet is. Ha az felrobban, még a szomszédok háza is romba dőlhet. A gázfűtés ugyancsak veszélyek forrása. Az ő idejében még  fával vagy szénnel fűtöttek, kályhán főztek.

Szabó Lajos más területen is segít, ötvenszeres véradó, valamint alapítója és rendszeresen szolgálatot ellátó tagja a sümegi polgárőr egyesületnek.