Vendégsarok - Egykori aratások

Csak a jó hírét őrizzük néhai aratócsapatainknak. A gyönyörű tarlót hagyó kézi kaszás férfiaknak, marokszedő asszonyainknak, vízhordó lányainknak.

A határt nem díszítik sárguló búzakeresztek, kepék. A szürüknek, szérűknek nyoma sincs már, ahová betakarulták, összehordták, fölkazlazták a csépelnivalót. Falunk kisparaszti, jobbágy, zsellér alkalmi munkás lakossága a múlt század végéig mezőgazdaságból élt. Nehéz, szorgalmas robottal. Annak idején a szőlők javát kipusztította a filoxéria. Legelő sem volt bővében. A művelt földek egyharmada volt csak szántó.

A vasút, aztán a fürdőélet kivirágzása, a környékbeli ipar lassan megváltoztatta paraszti falunk életét.Ezért is lett emlék, régmúltból üzenő örökség az aratás. Már csak a helytörténeti gyűjteményben lelhető fel talán néhány becses magyar kaszapéldány, amelyekkel a nyár tüzében virradattól sötétedésig vágták a rendet a szívós testi és lelkierővel. Ehhez bizony erő, az idővel is dacoló kazal rakásához pedig ősi, született tudomány kellett.

Nehéz szekereken mozgatták szemveszteség nélkül a terményt. E nagy, nyári munkavonulatnak legékesebb koronája volt a cséplés, azaz a masinálás. Rangot osztó emberpróba! Ma is a képzeletemben él a csodálatos szürübeli kép. A harmatos reggel éles fényeiben ott állott, dohogott a petróleummal hajtott erőgép. Széles szíjjal, szédítő lendülettel forgatta a kerekek bonyolult áttételét - magát a favázas cséplőgép szerkezetét. Ennek lelke a dob volt.

Magas fordulatával sziták, rosták toklászó és koptató alkalmatosságával folyamatosan adagolta zsákokba az áldott búzát. Pirkadattól napszálltáig zsongott, visszhangzott a környék az izomfeszítő munka zajától. Sugaras hajnalban már, a fehérizzó délidőben s kései napestén is győzni kellett az ütemet !

Nagy tekintélyt élvezett a csapatban a technikát igazgató gépész. Fontos munkájuk volt az adogatóknak, akik a dobot „etették”. Eközben és szüntelenül makacs porfelleg úszott, gomolygott a melegben remegő munkatér fölött. Főleg tüdő kellett a törek- és pelyvahordáshoz. A zsákolás pedig igazi próbatétel volt.

Naphosszat hordták vállon a zsáknyi terhet ingatag létrákon, szűk padlások forró magasába a csapat legerősebb legényei.Két cséplőgép, s mindkettő körül összeforrott, derűs kedvű csapat dolgozott békés munkabeosztásban. Az egyik erőgép a „Csiha” volt. Így hívta a nép a jellegzetes csiha-csiha-csak-csak üzemzaja után.

A loki úti és a mersebeli szürüben csépeltek vele. A másik csapatnál Hoffher-Schrantz traktor hajtotta a Kühne 900-as favázas masinát. Ha végeztek a kövestetői szürüben, sorra vették a gazdákat, udvaraikba álltak be, s ott csépeltek tovább. Mindig nagy érdeklődés övezte esemény volt az utcaszélességben zajlott átköltözés.

Mi, bámészkodó gyerekek az utolsó zsák bekötéséig hűek voltunk a masinásokhoz! Valamit megsejtettünk abból, hogy a mázsát kezelő mérlegelőknek ügyeskedniük kellett a szigorú ellenőrzés közepette, hogy valamicske haszon, ha lehetett, maradjon a gazdáknak is. Mivelhogy a ’40-es évek végén a legszűkebb fejadagot és a vetőmagot hagyták nekik.

A többi ment a begyűjtésbe. Mondták, a Futurába. Arra is akadt példa, hogy a rendőrök le-lecsaptak a sajátból eldugott kevéske gabonára.Aztán elmaradt egyik évről a másikra ez a munka. Államosították, elvitték a Csihát, a Hoffhert, a cséplőgépet.Kirostálta ezt az életformát az idő falánk masinája

Albrecht Sándor, helytörténész