Vendégsarok - C. Szalai Ágnes ny. szerkesztő

Szerencsés vagyok, hogy többükkel jó időben találkoztam: egyetemi professzorommal, aki a nyelvészet és a nyelvek iránti rajongásom akkor még csenevész növénykéjét edzette masszív fává; karnagyommal, aki biztos kézzel mutatta az utat a muzsika szépséges ligetében, ahol azóta is boldogan barangolok; s kedves íróim, költőim, akik a külső-belső világ kevéssé ismert, vagy ismeretlen szeleteit kínálták, csak fel kell lapoznom köteteiket.

Van, akiben minden egyszerre csillan meg, kaleidoszkóp-szerűen. Hát ehhez bizony polihisztornak kell lenni – gondolhatjuk. Bizony. És ő, akiről szó van, az. Gyógyító orvos és szakíró. Orgonaművész. Író. Költő. Műfordító. Nyelvzseni. Gasztronómus. Természetbúvár. Grafikus. De legelsősorban humanista. Százöt éve született Lénárd Sándor.

Hatvankét rövid év adatott neki, amelyből ötvenkettő szülőföldjétől távol telt. Elmúlt ötven éves, amikor német, angol, latin, olasz és portugál opuszait követően magyar nyelvű könyveit megírta. Nincs sok: Völgy a világ végén, Egy nap a láthatatlan házban, Római történetek. Ettől még magyar író, sőt, kitűnő magyar író. Az irónia, és az oly ritka őszinte önirónia írói látásmódjának sajátja, a külvilág történeteit pedig betegei hordták neki, tiszteletdíj gyanánt. Szép történetek – fájók, bölcsek, helyenként mulatságosak... „Hogy mi kelt bizalmat, mi nem, azt nem könnyű kitalálni. Egy páciensem egyszer bejött a dolgozószobámba, már nem tudom, miért. Meglátta nyomorúságos hárompolcnyi könyvtáramat. Az új doktor nem sokat ér – újságolta aznap este mindenkinek, akivel szóba eredt. – Ott voltam a szobájában, s tudja, mi van ott? Könyvek! Könyvei vannak! Még csak tanul!"

Róla beszélni olyan, mintha az érett barokk hangszeres polifóniáját keltenénk szavakkal életre. Azt írta egyszer: Bachról nem lehet beszélni. Játszani kell. Nos, Lénárdról sem könnyű szólni. Olvasni kell. Akkor sok mindent megtudunk egy hihetetlenül művelt, érdeklődő, intelligens emberről, a korról, melyben élt, az emberekről, akikkel találkozott, a helyekről, amelyeket bejárt Rómától a brazíliai Interiorig. És érzéseiről, a szülőföldjétől, sőt szellemi otthonától, Európától is távol szakadt értelmiségi belső világáról.

Megszívlelendő gondolatsor a Római történetekből: „Nyelvet tanulni szép és hasznos időtöltés. Nyelvet cserélni megrendítő élmény. Csak a számok, a színek, az állatok élik bennünk túl. A fogalmak, az igék megváltoznak. A kedvenc kifejezéseink, szólásmódjaink, amelyekről barátaink ránk ismertek, elhagynak. Jóízű tréfáink értelmüket vesztik. Bölcs mondásaink komikusakká vagy banálisakká válnak. (...) Hirtelen ráeszmélünk, hogy mennyi fogalomból áll a világ, milyen végtelen az, amit elvesztettünk, milyen reménytelen az új hódító hadjárata."

Ő a belső békét és a független gondolkodás szabadságát kereste elsősorban. Nem kívánt függeni semmilyen hatalomtól – beérte azzal, amit helyzete adott, amit megalkuvások nélkül megteremthetett magának. Orvosként szolgált, íróként megfigyelt, ábrázolóként elgondolkodtatott. Igényeiben szerény volt, nem törődött a földi javak „szaporításával". Inkább szaporította gondolatait – és osztotta meg az egész világot behálózó levelezőpartnereivel. Volt, hogy naponta húsz levelet is megírt – bennük fogalmazta meg, majd csiszolgatta gondolatait a világról, történelemről, hatalomról, a természetről, az emberről, életről, halálról, szabadságról.

Ezen a ponton csak és kizárólag rajtunk múlik, hogy akarunk-e tanítványai lenni. Ballagni az ő útján. Szemlélődni. Észrevenni, megfigyelni, gubancokat kigombolyítani, elejtett szálakat összekötni. Figyelni, hallgatni, meghallgatni. Megtalálni. Elveszíteni. Lemondani róla. Küzdeni érte. Élvezni az egymást kiegészítő szólamok gyönyörűségét...