Vendégsarok - Az Öreg

Talán mert nekem is új, mert itt én is szabad vagyok. Itt szabadon futhatok, mintha én is edzőtáboroznék, nem csak a versenyzőim. Gyönyörű az erdő. Ma van az utolsó napunk, az ebédidőm áldoztam be, hogy ma is futhassak a sárguló fák lombjai közt és az avar hangja ropogjon a lábam alatt. Ma viszont komoly célom van. Szeretném megdönteni a körön a rekordom. Holnap hazamegyünk, és lehet, hogy egy év is eltelik, mire legközelebb itt futhatok. Pontosan 53 perc és 32 másodperc. Elindultam az udvaron át, rögtön az erdőn vezet az út, már itt érzem, hogy sokkal gyorsabb, mint az elmúlt napokban. Dél felé jár, október vége, meleg késő őszi idő. Futok. Suhanok, mint a szellő. Ne nevess! Biztos a szellők közt is vannak idősebb szellők. Na, én ilyen vagyok. Az első erdőn túl nem is törődök semmi mással, csak azzal, hogy minél előbb ránézzek majd az órámra az első ellenőrző ponton. Ehhez át kell futnom azon a mezőn, amin nemrég a versenyzőim résztávoztak. Na, ők tényleg szárnyaltak. Csodálatos volt őket nézni.

Most viszont én vágtatok át a mezőn és az első időmérés alkalmával az óra 9 perc 23 mp-et mutat. Ez 1 perc 26 mp-cel jobb, mint tegnap. Kifordulok a műútra és már-már gazellának érzem magam, mikor hirtelen, valakit meglátok magam mellett. Pontosabban csak az árnyékát. Úgy elgondolkoztam eddig, hogy nem láttam, követ valaki? Vagy egy másik útról tért rá az enyémre? Ijesztő. Egyedül az erdőben, ő meg jön utánam. Nem is merek hátranézni. Mikor kicsit megnyugszom, jobban megnézem. Az árnyékból látszik, hogy egy öregember. Kicsit rogyott térdek, alig emeli a lábait. Mit ijesztget itt engem, és minek játssza az agyát? Egy ilyen vénember úgysem tud elfutni velem. Gyorsítok. Le kel ráznom. Csak nem marad le. Nem szól semmit. Mit akar? Kikezdeni velem? Egy ilyen öreg? Haha. Befordulok jobbra az erdőbe és leráztam. Mégis csak fiatalabb vagyok. Az erdő csendje és sötétsége befogadott. Csak a természet és én. Elképesztő a látvány. A táv felénél járok és újabb 30 másodperc pluszom van. Ráfordulok a mezőre. Világosság fogad és az Öreg. Honnan jött? Végig itt volt? Van egy rövidebb út? Nem hiszem el. Én nem szólok hozzá az tuti. Tolom és kész. Megszaggatom. Már haragszom rá. Nem félek tőle, ha bántani akarna, már megtenné. De mért nem jön mellém? Mért nem szól? Nem számít. Már ellenségkép. Le kell győzni. Fáradok. Megfigyeltem, ha erdőbe érünk, ott mindig lemarad. Lehet, hogy a talaj teszi. Sok az avar, a kiálló farönkök és ágak. A szem elől elfedett gödrök nehezítik a mozgásban. Elég idősnek látszik, alig emelkedik el a lába a talajtól. A következő ellenőrző pontnál, ami az erdő végén volt, nem nőtt az előnyöm. Azt a 2 percet tartottam, amit eddig megszereztem. Már fél órája futok. Kezdek fáradni és egy nagy mezőre értem, ahol rögtön két elszabadult tehén fogadott. A szemembe sütött a nap és nehezen tájékozódtam és a szél is ellenem fújt. Éppen csak annak örültem, hogy élek és még haladok az úton, Na meg annak. hogy nem jön utánam az öreg. Éles kanyarral jobbra fordultam, így a szél is kedvezőbb lett és végre jött a lejtő. Meg az Öreg. Honnan toppant ide? Kicsit még fáradtabb lett a mozgása és másik oldalamra jött. Mintha közelebb merészkedett volna, de még sem mellém. Belóg a feje. Nem merek odanézni. Most már biztos vagyok benne, hogy egy vérbeli, helyi megszállott amatőr futó, aki kileste, hogy mindennap erre futok ebben az időben és most megmutatja nekem, hogy lenyom.

Nincs már sok vissza. Még van legalább 3 km. Ritmust váltottam és már nem figyeltem semmit, csak magam. Csak futottam, egyre gyorsabban és egyre könnyedebben. Odapillantottam, jön-e. Jött! Ő is velem tartott. Sokkal szebb volt a mozgása, sokkal nagyobbakat lépett és sokkal fiatalabbnak tűnt. Már nem zavart. Nem volt már ellenség és nem számított más, csak hogy szeretek futni és szeretek versenyezni. Na, és szeretek győzni. Ezért mikor ráfordultam a célegyenesbe, nem csodálkoztam, hogy lemaradt. Elfáradva, diadalittasan értem be a tábor elé és nyomtam le az órám. 51 perc, 12 másodperc. Nem csúcs. Vagy az? Annak éreztem. Hátranéztem, nem láttam sehol. Szerettem volna vele megismerkedni, megrázni a kezét. Megköszönni, hogy velem tartott. Nem volt sehol. Sajnáltam, de fázni kezdem és elindultam a ház fele. Ahogy kiértem a fák takarásából a nap rám kacsintott és én megláttam, az árnyékom. Az Öreget.

Tóthné Stupián Anikó
VEDAC-szakedző