Tisztelet a bátraknak - Tapolcai honvédek az 1956-os harcokban

"A rohamlövegek az ezrednek az élin legyenek. A sármelléki repülős ezred lövi önöket zöld rakétával. Kísérik önöket egész Budapestig, úgyhogy nem kell félniük. A parancsom az, hogyha az egységet támadás éri, minden tűzfegyverrel a támadás irányába tűzmegnyitás, és a támadót meg kell semmisíteni!” – így hangzott 1956. október 31- én este Kemendi Béla ezredesnek – a Szigethy Attila vezette győri Dunántúli Nemzeti Tanács fegyveres ereje, a Dunántúli Hadsereg választott vezetőjének – az utasítása a tapolcai helyőrség ezredügyeletes tiszthelyettesén keresztül Gucsi István őrnagy, helyőrségparancsnok, a 38. gépesített lövészezred elöljárója felé.

Gucsi őrnagy – egyben a Tapolcai Járási Forradalmi Nemzeti Tanács és a Tapolcai Járási Forradalmi Katonai Tanács közfelkiáltással megválasztott vezetője – rendkívüli tiszti gyűlést hívott össze, majd riadóztatta a parancsnoksága alatt álló gyalogsági és páncélos alegységeket. A tapolcai vasútállomáson megkezdődött a vasúton szállítandó harcjárművek és egyéb haditechnika bevagonírozása. A legénységi állomány magatartása kettős: a frissen behívott tartalékosok között terjed a csüggedés, megkezdődnek az egyéni dezertálások. A sorállomány jelentős része azonban lelkesen készülődik az indulásra. A T-34/85 típusú harckocsik lövegtornyaira és a SZU-76-os rohamlövegek oldalpáncélzatára már itt felfestik a forradalom szimbólumát, a Kossuth-címert. Amikor az ezred szerelvénye kihúz a tapolcai állomásról, messzire hallik a katonák által énekelt „Kossuth Lajos azt üzente...” kezdetű, 1848/ 49-es honvédnóta. „Akkor este 9 órakor, amikor a gyertyát gyújtották a tapolcai temetőben, akkor indultunk el, akkor indult az ezredünk” – emlékezett az eseményre a 38. gépesített lövészezred egyik törzsőrmestere. Az alakulat vonata baj nélkül befutott a fővárosba, ahová november 2-án reggel öt órakor érkeztek meg. Kivagonírozás után azonnal a kijelölt biztosító- és őrszolgálati helyeikre vonultak, amelyek a sporttiszti laktanyánál, a szovjet nagykövetségnél, a külügyi szállónál, az újpesti vasúti hídnál, illetve a fóti lőszerraktárnál voltak. Gucsi őrnagy még ezen a napon tájékoztatja a Tapolcai Járási Forradalmi Nemzeti Tanácsot az ezred sikeres megérkezéséről, és a bizakodó általános hangulatot szemléletesen jellemezve hozzáteszi: „Oroszt nem látunk. De amíg mi itt vagyunk, ide egy orosz be nem teszi a lábát! Éljen a haza!”

November 3-án az ezred II. zászlóalja azt a parancsot kapja, hogy vonuljon a Parlament védelmére és álljon harckészültségben. A másnap kora reggel kezdődő általános szovjet támadás, a „Forgószél” hadművelet eléri a tapolcai honvédeket is. A parlamenti biztosítást végző századokat bekeríti a nagy szovjet túlerő, majd látva az ellenállás esélytelenségét, a magyarok leteszik a fegyvert. A lefegyverzetteket a szovjetek szélnek eresztik. Hasonlóképpen járnak az ezred más helyszíneken őrszolgálatot teljesítő alegységei is. A feloszló zászlóaljak honvédeinek zöme egyénileg vagy kisebb csoportokban nekivág a hazafelé vezető bizonytalan útnak, más részük azonban önkéntesként csatlakozik az egyes harcban álló felkelőcsoportokhoz.

Ezen a napon így például tapolcai honvédek is küzdenek a Keleti pályaudvarnál, a Park Szállónál és a Széna téren tomboló összecsapásokban. Tisztelet a bátraknak!

Hangodi László történész-főmuzeológus