Szomorú számvetés

Számba vesszük, hogy hány csokrot, koszorút kell készítenünk, vásárolnunk a temetőkbe, mennyi mécsest, gyertyát vigyünk elhunyt szeretteink sírjára. Könny is gyűlik a szemünkbe, és a fájdalom kiújul a szívekben. Ahogy telik az élet, múltunk egy-egy darabját már csak a temetőben, az égő gyertya mellett idézhetjük fel. Azt is tudjuk mindnyájan, hogy a tisztelet, szeretet fokmérője nem a sírokon elégetett gyertya és mécses mennyiségével azonos. Mindez mélyebben honol, az ember lelkében, szívében

Számba vesszük az eltávozottakat, nem csak a rokonainkat. Az időseket, a fiatalon, a váratlanul, a tragikusan elhunytakat. A hiány mindenkit megérint. Élhettek volna még! Lett is volna dolguk a családjuk és a közösség javára is. De jó volt velük találkozni! Szülőfalum, Halimba temetőjét elhunyt szeretteim okán elég gyakran látogatom. S el-elméláz az ember a már eltávozottak sírköveit látva. Jézusom! Maholnap itt az egész falu! Az utcabeliek, a szomszédok, a másik utca sok, kedves embere, a tanítóim közül is többen, s már a kortársak közül is néhányan Talány a sorsunk Biztosan így a jó. Mindenkinek.

Örömmel láthatjuk, hogy a nagykereszthez közel, egy kidőlt fejfa helyett újat állíttatott a település önkormányzata. Az egyszerű sírhant alatt nyugszik Stagl Ernő plébános, aki 65 évesen hunyt el Halimbán. 1916–28 között, haláláig volt a község papja. Gyulafirátótról érkezett a faluba 1916 augusztusában, hogy a hosszan betegeskedő Szekér László plébános hitéleti munkáját átvegye. (Szekér László 1881–1916 között, 35 esztendőn át szolgált Halimbán, miután Felsőiszkázon káplán volt.) Stagl Ernő több mint tízévi helyi tevékenységét hűen rögzítette a Historia Domusba. Soraiból egy rendkívül humánus, híveit szerető ember, egy kitűnő pap képe bontakozik ki. Íme néhány sor bizonyítékul a fenti dokumentumból: „Már 1921-ben próbaképp megkezdtük az ifjúsági egyesület megalakítását, hogy a durva és eltompult legényeken kicsit simítsunk és tisztességes emberekké neveljük. Télen előadásokkal láttuk el őket, hogy tanuljanak, ami kétszeresen is jó, mert az úgynevezett ismétlőiskolába amúgy is rendetlenül vagy egyáltalán nem járnak, hézagtöltő az egyesület. Színielőadásokat is rendeztünk, nyáron pedig sporttal, ´footballal´ foglalkoztunk” – számol be a tényekről a falu papja. Hogy valóban szerették őt a halimbaiak, mi sem bizonyítja jobban, hogy a sümegi Szűz Mária-zarándoklatra is rengetegen követték. Míg 1924 szeptemberében a gyalogos búcsújárásra mintegy 150 hívővel érkezett, addig: „1925. szeptember 12-én délben Stagl Ernő plébános kellő előkészítés után nagy könyörgő zarándoklatot tartott Sümegre gyalogosan, amelyen a plébánia hívei közül csaknem 300-an vettek részt. Másnap, 13-án este pedig volt az ünnepélyes bevonulás, amikor a szőci úton lévő fakeresztnél a káplán az itthon maradt hívekkel várta a búcsúsokat, s égő gyertyákkal vonultunk be a templomba, ahol ünnepélyes hálaadás és szentségi áldás volt” – szól a korabeli híradás. Stagl Ernő plébános megérdemli, hogy hálával gondoljunk rá. Építette a falu közösségét, az összefogást, egymás tiszteletét, elfogadását. Bár a falu nem túl nagy ekkor, lakosságszáma 1920-ban csak 631 fő, ami évtizedekig jórészt stagnált. A bauxitbányászat megkezdésekor ugrott meg a lélekszám, hiszen 1960-ban már ezerszáz-hetvennégyen lakták a falut. A hitélet azonban ekkor nagy fordulatot vett.

Stagl Ernő megújult fejfája felett elgondolkozva azért ne feledkezzünk meg élő szeretteinkről, csak előre nézzünk, s tegyük meg mindazt, amit megtehetünk szülőként, gyermekként, szomszédként, rokonként, barátként, kollégaként. Álljon itt egy vers „Intő gondolat”-ként Lanta Margit tollából: Legyen az rokon vagy jó barát, ne arra várj, ő jöjjön hozzád. Ha valaha fontos volt neked, ne csak gondolj rá, menj, keresd meg. Meséld el örömöd, bánatod, neked is jobb, ha megoszthatod. Hallgasd meg, miről beszél neked, rájöhetsz, hogy nem így ismerted. Nem olyan, mint te, egészen más, gondolatunk nem fedi egymást. De ha túl sokáig késlekedsz, már Ő is csak egy gondolat lesz