Staféta Cziráki Istvánnal

- Tizenkilenc évesen mentem el először vért adni Veszprémbe, ennek már negyven éve. Akkor ez jó bulinak tűnt, majd később az életem részévé vált a véradás, az önzetlen segítés. Majdnem hetven liter vért adtam már, a munka-, a lakóhelyemen, a megyeszékhelyen a vérellátóban, megmentve ezzel közel ötszáz embertársam életét. Egy vérvétellel három rászoruló betegen segít az önkéntes véradó.

Fotó: Müller Anikó Hanga

Jó érzés ez fizikailag és lelkileg is. A feleségem sokszor figyelmeztet, lejár a három hónap, mehetek újra. Valahogy megváltozom tőle, sokkal nyugodtabb vagyok utána. Jólesik, amikor a szervezők köszönetet mondanak, kaptam okleveleket, ajándéktárgyakat, színházjegyet, de nem ezért csinálom. Jó segíteni másokon, különleges dolog és bizonyság önmagamnak, hogy egészséges vagyok. Fájlalom, hogy ma kevés az önkéntes véradó. A diákok vállalkozóbbak, talán mert órakedvezmény a jutalmuk, de később önként már kevesen mennek el. Régen jobb volt, a véradóban voltunk egyszerre húszan-harmincan, kaptunk virslit, csokit, sört, elbeszélgettünk, ismeretségek köttettek. Ezeknek a hangulata hiányzik. Ha tudnám, hogy szerveznek valamikor egy retro-véradást, mindenképpen elmennék.

Azt kérdezi Jónás Pétertől, hogy miért jó, ha a gyerekek sakkoznak.

A staféta következő vendége: Jónás Péter