Rosszkor, rossz helyen

Egy punk banda fellépésre igyekszik egy erdőben található szórakozóhelyre, amit történetesen skinheadek irányítanak. A koncert simán lezajlik, pakolás közben azonban egyikük, Pat (Anton Yel-chin) szemtanúja lesz egy gyilkosságnak. Hőseink elbarikádozzák magukat egy szobában, és alkut akar-nak kötni a bőrfejűekkel. A dolgok azonban hamar kicsúsznak az irányításuk alól.

A történet egyszerű, a Blue Ruin sem a sztori miatt volt szerethető. Ott a bosszú és annak következményei volt a téma, jelen esetben szereplőink rosszkor vannak rossz helyen. Karakterábrázolás terén korrekt munkát végzett Saulnier, senki ne számítson végtelenül komplex jellemekre, ellenben minden szereplő emlékezetes és annyira árnyalt, ameny-nyire kell, ami főként a kiváló színészgárdának tudható be. Itt-ott a tipikus feketehumort is sikerült becsempészni a cselekménybe, gondolok itt a zárásra, vagy arra, hogy az együttes egy Nazi punks fuck off című nótát játszik el egy neonáci közönség előtt. A tempó kiváló, már szűk 20 perc után elindul a konfliktuslavina, onnantól kezdve pedig átcsapunk kőkemény horrorba. A horrort adott esetben nem úgy kell érteni, hogy meg fogunk ijedni és természetfeletti dolgokkal találkozunk. Amit látunk, teljesen reális és hihető, hús-vér emberek küzdenek az életben maradásért, ettől válik annyira hatásossá a Green Room.

Saulnier nem bonyolítja túl a dolgokat, a zsáneren belüli kiszámíthatóság és az egyszerűség dominál, de mindig úgy nyúl a cselekménybe, hogy az meg tudjon újulni, vagy épp hirtelen sokkhatást váltson ki az emberből. Egy naturalista, klasszikus horrornak pedig ma így kell kinéznie. Csúcsra járatott feszültség, aminek eredményeképpen mi, nézők is olyan kiszolgáltatottnak érezhetjük magunkat, mint Pat és csapata. A zsigeri izgalom mellett az erőszak egy olyan, elemi formája nyilvánul meg előttünk, ami mellett nem lehet elmenni szó nélkül. Minden egyes csont-törésnek, késszúrásnak és pisztolylövésnek akkora ereje van, mintha ténylegesen megtörténnének. Saulnier olyan mesteri szinten képes empatikussá tenni minket, hogy garantáltan átérezzük a helyzet súlyát.

A színészeket már méltattam, de külön ki kell emelnem két nevet. Patrick Stewart remek, karizmatikus gonosz, és jó volt egyik utolsó filmjében látni a tragikusan elhunyt Anton Yelchint. Nagyon fog hiányozni, tehetséges srác volt.

A Green Room nem filmművészeti mérföldkő, de a maga nemében töké-letes alkotás. Borzasztóan intenzív és velőtrázó utazás, a kendőzetlen bruta- litása és karfaszorongató feszültsége élményszámba menő szintre emeli az erőszakot, már ha szabad ilyet mondani.

Széplelkeknek nem ajánlott, de aki befizet er- re a filmre, az garantáltan nem felejti el egyhamar.